Hatto Muszasi 46 éves korára belekeseredett az életbe. Leplekbe burkolózva, magába zárkózva ült az otthona verandáján, és csak nézett maga elé némán. Bár gondolatai állandó jelleggel messze jártak, néha hallotta az utcán elsétáló emberek beszélgetését. A minap egy kislány elfojtott sikolya ütötte meg a fülét.
–    Mi a baj, Nyuszi? – szólalt meg egy idősebb nő, talán a gyermek anyja lehetett.
–    Olyan furán néz a bácsi. Ijesztő.
–    Ne legyél tiszteletlen.
–    De miért néz rám így?
–    Nem téged néz. Az úr vak.
   Muszasi érezte, hogy grimaszba rándul az arca, s még szorosabbra húzta össze magán a leplet. Nem tudta eldönteni, mit gyűlölt jobban. Ha az emberek megijedtek tőle, vagy ha szánakoztak rajta.
 

   Nem volt ám ő mindig ilyen. Gyermekként kifejezetten szerette az életet. Szamurájok történetein nőtt fel, és titkon vágyott rá, hogy ő is e nemes harcosok közé tartozhasson. Még a szerelem sem kerülte el. Shimimaro-szan gyönyörű hölgy volt, éveken át udvarolt neki, és azt tervezte, elveszi őt feleségül. Néha még eszébe jutott a fiatal élete, de mára mindez csupán elvékonyodott szövetként élt emlékei között, melybe egyre nagyobb és nagyobb lyukakat rágott az idő kíméletlen foga. Akkoriban vágyta a dicsőséget. Olyannyira, hogy egyetlen pillanatig sem tétovázott, mikor katonákat toboroztak a háborúba. Az aztán megváltoztatta az egész életét. Megjárta a világháborút… és elvesztette mindkét szemét. Az emberek akkor azt mondogatták neki, hogy örüljön, hogy csak a szeme veszett oda, és nem ő maga. Ő mégis azt kívánta, bár úgy történt volna. Ez így csupán létezés volt, nem élet. Dicstelen, becstelen létezés, mely emberhez sem volt méltó – szamurájhoz végképp nem.
 

   Anyja persze kiállt mellette, támogatta őt, még üvegszemet is készíttetett neki. Megengedhették maguknak, tehetős család voltak. De Shimimaro-szan nem találkozott vele többé. Hogy ő maga döntött így, vagy a családja nem tartotta előnyösnek, hogy egy fogyatékos veteránnal kössön házasságot, nem tudta. De többé már nem is érdekelte. Nem bírta elviselni az emberek szánakozását. Mikor anyja annyira megöregedett, hogy nem tudott róla tovább gondoskodni, felfogadta Kazukót, egy helybeli lányt. Ő segített neki mindabban, amit a vaksága miatt képtelen volt egyedül elvégezni, s anyja meghagyta, hogy ez az ő halála után se legyen másképp.
 

   Muszasi nem kedvelte Kazukót. Egy zsémbes vénlánynak tartotta, aki mindig körülötte sündörög és alkalmatlankodik. Ráadásul sosem felejtette el emlékeztetni őt a saját nyomorúságára azzal, hogy a faluban történtekről mesélt. De ezek őt nem érdekelték. Semmi mást nem akart, csak ülni békében, és érezni a bőrén a napsütést. A világ azonban még ezt is megtagadta tőle, napok óta borongós idő volt.
–    Hallgasson már rám egyszer az életben, Hatto-szama, és jöjjön be a verandáról. Még elkapja kint az eső, és megfázik – hallotta meg bentről Kazuko hangját, és máris jobban elkomorult.
–    Hagyjon békén, vénasszony, és csinálja a dolgát csendben – vakkantotta oda morogva.
–    Emlékeztetném rá, hogy fiatalabb vagyok magánál.
–    A hangja mégis olyan, mint egy károgó banyának.
   A nő elhallgatott, csupán vízcsobogás törte meg a komor némaságot.
–    Azért vagyok itt még mindig, mert tiszteltem az anyját. Csakis miatta viselem el nap mint nap a maga folytonos sértegetéseit – szólalt meg aztán újra.
   Muszasi frusztráltan felsóhajtott.
–    Hát ne tegye. Nincs szükségem magára.
–    Már hogyne lenne.
–    Nem vagyok béna, hogy ne tudjam ellátni magam! – csattant fel a férfi.
–    Nem is a vakságáról beszéltem.
 

   A vízcsobogás hangja abbamaradt, majd közeledő léptek puffantak tompán a fapadlón. A levegő friss zamatába belevegyült Kazuko szantálfa füstölőillata.
–    Annyira szörnyű lenne maga mögött hagyni a múlt sérelmeit, és örülni annak, ami van? – kérdezte a nő lágy, türelmes hangon.
–    Mikor elvették a látásomat, mindent elvesztettem. Mindent. Nem maradt többé nevem, se becsületem, se reményem. Mégis minek örüljek, Kazuko? Mi maradt nekem?
–    A szíve, uram. Az elméje. Az álmai.
–    Nekem nincsenek többé álmaim. Nem érdekel már semmi. Még ez az átkozott nap se képes kisütni, hogy legalább ennyi örömöm legyen ebben a nyomorult életben, és még a maga prédikációit is hallgatnom kell! – dobbantott erélyesen.
   Kazuko illata elhalványult, s léptei halkuló puffanásaiból Muszasi hallotta, hogy a nő visszament a házba.
–    Tudja, egyszer magához akartam menni feleségül. Annak ellenére, hogy elvesztette a látását. De már beláttam, hogy jobb így. Semmi nem maradt magában a régi Hatto Muszasiból.
 

   Az ajtó halk súrlódása jelezte, hogy a nő elhagyta a házat. Hát persze, ő könnyen ítélkezik. Mit tudhat arról, milyen, mikor valaki egyik pillanatról a másikra elveszti a szemét? Honnan tudhatná? Mikor minden kép, szín és forma megszűnik létezni. Mikor kénytelen a szeretteit a hangjuk és az illatuk alapján felismerni, tudva, hogy soha többé nem láthatja őket. Mikor lassan elhalványulnak az emlékképei, és mindenki csupán egy alaktalan hang marad az elméjében. 
Muszasi az anyjára még sokáig emlékezett. Még halála napján is fel tudta idézni az arcvonásait, de mára már ennyi sem maradt. Nem emlékezett már színekre és formákra, fényekre és árnyékokra. Nem maradt semmi.
   Érezte, hogy egy forró könnycsepp gördül le az arcán. Kapkodva letörölte. Belefáradt az életbe. Nem akart mást, csak érezni a bőrén a napsütés melegét. S ahogy még egy könnycsepp buggyant ki az üvegszeme alól, a felhők mintha megértették volna a kívánságát, és utat engedtek a napnak. Muszasi lehunyta a szemét, és elmosolyodott. Végre érezhette a lágy melegséget, mely semmihez nem volt fogható, tenyerét kinyújtva minél többet be akart fogadni belőle. Egy fuvallat a falujuk jellegzetes illatát hozta felé, melytől számos régi emlék elevenedett meg az elméjében. Mosolya egyre szélesebbé és őszintébbé vált, s egy pillanatra, csupán egyetlenre megbocsájtott mindent. Talán még boldog is volt.
Egyre erőteljesebben érezte a meleget, melyet a késő őszi nap ragyogásához tudott hasonlítani. A szél felborzolta a haját, és felhajtotta a lábáról a leplet. Végre önfeledten mosolygott. 
Egyetlen perccel később Hatto Muszasi testéből csupán hamu maradt, ahogy az atomrobbanás lökéshulláma elérte a vidéket.