Mindig azt gondoltam, hogy az élet igazságtalan, amiért örök időkre ígérkező barátságokat választ el. Egy döntés, amely csak közvetetten érint, mégis képes végtelen ürességet hagyni maga után. Rohanó világunkban mindennaposak ezek a tragédiák. Jöhet azonban bármily csapás, az igazi barátok megtalálják az utat egymáshoz.

​

A mi történetünk még a kilencvenes évek elején kezdődött. Csillával általános iskolában osztálytársak voltunk. Intelligens lányként szeretett tanulni, kedvenc tantárgya az irodalom volt. Lehetett bármilyen érdekes a többi óra, az ő gondolatai folyton az általa olvasott történetek körül jártak. Lelkesen olvasott bármit, ami a kezei közé került. Akiknek lelkendezett róluk, mind kinevették, míg én ittam a szavait. Gondtalannak éreztem magam, ha együtt voltunk, és hallgathattam, ahogy mesél. Olyan erős szövetség kötettett köztünk, mint amikről a könyvekben olvastunk. Ketten úgy éreztük, bármire képesek vagyunk.

​

Fiatalon, már tízéves korában eldöntötte, ő is író lesz, hogy példaképeihez hasonlóan történeteket jegyezhessen le. Egyik mesét írta a másik után, egyre jobbakat talált ki. Lankadatlanul írt, bár a családja ellenezte, ő már akkor érezte, ez lesz a hivatása. Én voltam talán az egyetlen, aki hitt benne.

​

Nyár volt, amikor közölte a lesújtó hírt: elköltöznek. Új iskolába fog járni messze, egy olyan városban, amiről még sosem hallottam. Jól emlékszem arra a napra. Tiltakoztunk, nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól, de nem volt beleszólásunk. Óriási fájdalom költözött a lelkembe, és tudtam, Csilla is ugyanígy érez. Zokogva köszönt el. Nem tudtam mondani neki semmit, csak néztem tehetetlenül, ahogy az élet elragadja tőlem a legjobb barátom. Igazi sorscsapásként éltük meg.

​

Miután ő elment, az életem üressé vált. Egyedül éreztem magam a többiek között, próbáltam bár barátkozni, de senki sem érhetett fel hozzá. Reménykedtem Csilla hazatérésében, de ez a nap sosem jött el. Többé nem hallottam felőle.

​

Otthonról már tizennyolc évesen elköltöztem. Tovább tanultam, minél hamarabb a saját lábamra akartam állni. Túlélő típussá nevelt az élet.

​

Teltek az évek, de nem találtam a helyem a világban. A munkám miatt sokszor költöztem, de valami mindenhonnan hiányzott. Lehettek bármilyen komfortosak a lakásaim, állandóan a hirdetéseket böngésztem az újságokban, hátha megtalálom köztük azt a valamit, amit keresek. Ám egyik nap belső sugallattól vezérelve átlapoztam a novellákhoz, és a meglepetéstől mozdulatlanná dermedtem. Leesett az állam, ahogy a szerzők között megpillantottam Csilla nevét. Olyan izgatottság lett úrrá rajtam, hogy menten elsírtam magam a novelláját olvasva. De még milyen gyönyörű történetet írt, mintha a sorai között újraéltem volna gyerekkorunk minden szép emlékét.

​

Azonnal elrohantam az újságoshoz, és nagy meglepetésemre még három másikat találtam meg a hetilapokban – gondolkodás nélkül megvettem mindet. Valósággal faltam otthon a sorokat, bár nem tudtam teljesen belemerülni, egyvalami zavarta a szemem: a novellák mondatkezdő betűi szokatlanul vastagok voltak, amit eleinte nyomdahibának véltem. Igazán bosszantónak találtam, míg végül összeállt a kép: a kezdőbetűk összeolvasva egy teljes mondatot adtak ki. „Légy jó, és sose felejts el engem, ahogy én se feledtelek téged.” Ámulva néztem a novella sorait, majd rögtön a következőhöz kaptam. „Gondolok rád, remélem, egyszer eljutnak hozzád az üzeneteim.” El sem tudtam hinni: Csilla megtalálta a saját útját. Gyerekkori álmát beteljesítve íróvá vált, történeteket talált ki, és ezeken keresztül üzent nekem. Engedtem a könnyeimnek, úgy éreztem, mint amikor a helyére kerül az utolsó darab a kirakósban. Tudtam, többé nem engedhetnem el. Elhatároztam, hogy meglátogatom őt. Megkerestem a kiadóját, majd felültem az első vonatra az ismerős ismeretlen felé. Egész eddigi életemben egy kérdés zúgott a fülemben, és most végre megtaláltam rá a választ. Történetek – a történetek képesek összekötni minket, ha hiszünk a csodákban.

 

Te megtalálod az üzenetet?