Mire a Hiúz visszaért Syramisba, a két gyerek már alig tartotta magát a nyeregben a többnapos utazás miatti kimerültségtől. Jobbra-balra dülöngéltek, egyedül a férfi karjai tartották vissza őket a leeséstől. Ahogy beügettek az erőd kapuján, két Árny máris feléjük sietett. A Hiúz óvatosan lecsúsztatta a kimerült gyerekeket a lóról, s amint a társai az ölükbe véve elvitték őket a gyengélkedőbe, ő is leszállt. Sietve vezette a lovat az istálló felé, amikor szeme sarkából észrevette a közeledő Raufot.

​

 

–    Új növendékek? – kérdezte a férfi.

–    Igen. Elvesztették az édesanyjukat Revenában. Utolsó kívánságát teljesítve hoztam magammal őket – felelte a Hiúz, ahogy a lószerszámokkal bajlódott. Kapkodó mozdulatai nem kerülték el Rauf figyelmét.

–    Valami baj van? – kérdezte rekedten, gondolatban már a legrosszabbra számított.

–    Nagyobb, mint gondolnánk. – Ahogy a Hiúz lenyergelte a lovat, végre a társa felé fordult. – Nevanis visszatért az elfekkel Revenába. És úgy tűnik, ott is maradnak.

 

   Rauf nagyot nyelt.
–    Mit tegyünk?
–    Minden embernek el kell hagynia Illindriát. Ha valóban Revenában állítják fel a végleges táborukat, akkor egyetlen ember sincs biztonságban a királyságban. Azonnal indulni kell keletre. Én itt maradok felügyelni a kiürítést, de aki csak teheti, menjen Zyngemarba az emberekkel.
–    Én is maradok. Évekkel ezelőtt rám bíztad Syramist, nem fogok hátat fordítani a városnak a legnagyobb szükség idején.

 

   A Hiúz hálásan bólintott.
–    Küldd ki az embereidet, Rauf. Mindenki a lakosokkal foglalkozzon.
–    Értettem – biccentett a férfi, s már indult is.

 

   A Hiúz sem késlekedett. Sajnálta a gyerekeket, amiért épp ilyen időszakban kerültek hozzájuk. Egyelőre hagyta, hadd pihenjék ki az elmúlt napok megpróbáltatásait. Amint lehet, elküldi őket is Zyngemarba, ahol elkezdődhet a kiképzésük. Sokkal nagyobb biztonságban lehetnek ott, mint bárhol nyugaton.
  A gyakorlótér felé igyekezett, ahol máris megtalálta Sethet és Liamet. A két férfi kardokkal edzett, ami Liamnek láthatóan gyengébben ment, de tudta, neki is ugyanúgy szüksége van rá.

–    Merre van Emeril? – lépett oda hozzájuk a Hiúz.
Mindketten leeresztették a kardjukat, a vezérük zaklatottsága láthatóan meglepte őket.
–    A levéltárban – felelte Seth szuszogva. – Valami baj van?
–    Menjetek a tanácsterembe, hamarosan megyek utánatok Emerillel – felelte a Hiúz, s már indult is a levéltár felé.

   Társai aggódó pillantást váltottak, ám mire bármit mondhattak volna, magukra maradtak. Ismerték már eléggé az elfet, tudták, valóban nagy lehet a gond. Késlekedés nélkül a tanácsterem felé vették az irányt.

 

   Ahogy a Hiúz megtalálta Emerilt a levéltárban, vele együtt csatlakozott Sethhez és Liamhez.
–    Feladatom van számotokra – kezdett bele, amint becsukódott mögöttük az ajtó. Társai feszülten fordultak felé. – Nevanis bevette Revenát. – Seth káromkodott. – Egész Illindriát ki kell üríteni. Az embereket mindenhol figyelmezteti kell, mi vár rájuk, ott is, ahová eddig csak a pusztítás híre jutott el, így gyorsabban kell cselekednünk.
–    Gondolod, hallgatni fognak ránk? – vetette fel Liam aggodalmasan.
–    Kénytelenek lesznek. Ti vagytok a legjobb embereim, ezért titeket bízlak meg a legfontosabb feladattal. Liam, te nyugatra indulj, Revenán túlra. Az ott élőkhöz már eljutott Nevanis híre, mégis elég távol vannak Kordrintól, bolondok lennének onnan várni menedéket.
   Liam biccentett.
–    Seth, te úgy ismered északot, mint a saját tenyered. Menj a hegyekhez, és akit találsz, juttasd ki onnan. Mindent meg kell tennünk, ami csak tőlünk telik, de ne vigyétek vásárra a bőrötöket. Ha valahol túl nagy elutasításba ütköztök, hagyjátok, menjetek a következő településre. Az elfeket kerüljétek el, ne bocsátkozzatok velük harcba.

 

   Liam nagyot nyelt. Őszintén remélte, hogy minél kevesebben akarnak majd maradni, de nem mert bízni benne. Eddig is épp elégszer találkoztak az emberek csökönyösségével, csak most éppen a saját életük múlt rajta.

 

–    Nekem milyen feladatot szánsz? – szólalt meg Emeril.
–    Egészen mást. Arra kérlek, utazz el északra a népedhez.
A nő szeme elkerekedett a döbbenettől, mégsem szólalt meg.
–    Az őrszemek eddig még nem jelentettek holdelfeket Nevanis csapatában – folytatta a Hiúz. – Talán van remény a saját oldalunkra állítani őket ebben a háborúban.
–    Egész Vysterán a holdelfek kívánják leginkább az emberek bukását. Egészen biztosan nem számíthatunk rájuk – adott hangot az aggodalmának Emeril.
–    Legalább az ellenség sorait sem gazdagították eddig. Bízom benne, belátják, mekkora veszélyt jelent ez a mágus egész Vysterára. Rád, a saját fajtársukra sokkal inkább hallgatnak, mint bárki másra.
–    A népem egyszer már csalódott bennem, és én is bennük. Nem hiszem, hogy meg tudnám győzni őket.
–    Mégis azt kérem, próbáld meg. De ugyanúgy fenntartom a te esetedben is, amit az imént mondtam. Ha túl nagy ellenállásba ütközöl, hagyd. Többet ér az életed.
Emeril sóhajtott egy nagyot, majd végül bólintott.
–    Értettem. Meglátom, mit tehetek.
–    Én Illindria déli részét és a Folyóvidéket járom be. Az itteni helytartók túlságosan biztosak a saját függetlenségükben, képtelenek megérteni a fenyegető veszélyt.
–    Kísérjen siker az utadon – biccentett Liam.
A Hiúz büszkén, mégis aggódva nézett végig rajtuk.
–    Ötszáz éve vannak Árnyak Vysterán. Sok mindent túlélt már ez a csapat, ilyen mértékű ármánnyal viszont még nem találkoztunk eddig. Most kell igazán bizonyítanunk, mire vagyunk képesek.
–    Bízhatsz bennünk, Hiúz – mosolyodott el Seth. – Nem hagyunk cserben sem téged, sem az embereket.
–    Ebben biztos vagyok.

​

 

   Nash képtelen volt elaludni. A nyugtalanító gondolatok szüntelenül ostromolták az agyát, egyetlen perc pihenőt sem hagytak neki. Valahányszor lehunyta a szemét, hol Vysterát látta maga előtt lángokban állva, hol a társait és a Hiúzt. Őrjítően hiányoztak már neki. Nappal a tanulás elvonta a figyelmét, de ahogy leszállt az éj, magára maradt a gondolataival, egyedül az üres sötétségben. Bármit megadott volna érte, hogy velük lehessen, hallhassa Emeril megnyugtató hangját, újra nevethessen Seth és Liam bolondozásán, magához ölelhesse a Hiúzt, és magába szívhassa friss esőillatát. Valósággal marcangolta a lelkét a hiánya – s vele együtt a bűntudat.

   Hónapok alatt semmilyen előrelépést nem tudott produkálni, és ez jobban bosszantotta, mint mutatta. Donethai mesterrel egymás agyára mentek, amin cseppet sem segített a saját türelmetlensége. Megőrjítette a tehetetlenség.

 

   Órákig tartó forgolódás után feladta, inkább felkelt az ágyból, és kiment az erkélyre friss levegőt szívni. A szobája a legkisebb torony harmadik szintjén kapott helyet, innen szinte az egész várost belátta. Szíve szerint kirohant volna az éjszakába, de Donethai mester esténként áthatolhatatlan, mágikus védőburkot vont a ház köré. Ez lehetetlenné tette az engedetlenséget – ugyanakkor biztonságot is nyújtott. 
   Szükség is volt rá. Egyre gyakrabban érte Kitherant támadás, és bár a mágusok fel voltak rá készülve, egyre nehezebben tudták visszaverni. Nem mintha ők kíméletesebben bántak volna Norwindorral. Nashnek elege volt már az egészből. Néha már azt sem tudta, a napfelkeltét látja, vagy újra lángba borították a kikötővárost.
Ezúttal nyugalom honolt. Kitheran csendes volt, talán már túl csendes. A hűvös éjszakai levegő némileg lecsitította Nash elméjét, a teljes megnyugvást azonban így sem hozta el számára. Az éjszakai eget vizslatta, ám egyetlen egy ismerős csillagképet sem fedezett fel. Ingerülten sóhajtott. Úgy érezte, megőrül a semmittevéstől, így hát inkább felöltözött, és a mestertől kapott könyvével lesétált a társalgóba. 

 

   Nagy meglepetésére Niessát a kandalló előtti szőnyegen ücsörögve találta. Apró zajt csapva lassan helyet foglalt a teát kortyolgató lány mellett.

–    Te sem tudsz aludni? – kérdezte Niessa, ahogy észrevette őt.
–    Nem.
–    Lehet valami a levegőben – jegyezte meg elmélázva Niessa.
–    Többnyire vér és mágikus kisülések szaga – vágta rá egy fintorral Nash, de rögvest meg is bánta, mikor meglátta a lány lefelé görbülő száját.
–    Nem gondoltam, hogy ennyire borzasztó lesz. Ezernyi háborúról olvastam már a könyvekben, de átélni, ráadásul épp a közepében lenni egészen más.
–    Hát ezért virrasztasz?
   A lány bólintott. A hirtelen rátörő elkeseredéstől kis híján elsírta magát. Megszorította inkább a bögréjét, és belekortyolt a teába, mielőtt a könnyei utat törtek volna maguknak.
–    Donethai mester szándékosan nem mond semmit, mikor visszajön a palotából – szólalt meg újra. – De Chyrennas mesél. Az a rengeteg halott, és mégis miért?
–    Nevanisnak az volt a célja, hogy minél nagyobb háborút szítson. Sajnos ez sikerült is neki – sóhajtott Nash.
–    De Vaehran Nevanis már hónapok óta nincs Maeronthon!
–    Tudod jól, ez csak olaj a tűzre.
–    Tudom – húzta el a száját csalódottan Niessa.

 

   Csend telepedett rájuk, ahogy a tűz lángnyelveit figyelték. Végül Niessa szólalt meg újra.
–    Az elmúlt hetekben rájöttem, van valami, amiben nagyon is hasonlítok rád.
   Nash meglepődve felkapta a fejét.
–    Én sem bírom a tétlenséget – folytatta a lány. – Elhatároztam, hogy segíteni fogok a háború sebesültjein. Bármennyire is hálás vagyok Donethai mesternek, amiért segédjéül fogadott, máshol nagyobb szükség van rám. Megkérem Inedrát, hogy tanítson meg gyógyítani.
–    Ez nagyon nemes cselekedet tőled, Niessa – mosolygott rá Nash. – De elfelejted, te ember vagy, Maeronthon pedig mágiával gyógyítanak.
–    De Vysterán nem – nézett rá sokatmondóan a lány.

 

   Nash döbbenten pislogott rá, majd sóhajtott.
–    Niessa… Vystera nem Maeronth, ezt tudod jól. Az a világ… sokban különbözik attól, amit te megismertél és megszoktál. Fakóbb, sötétebb, kegyetlenebb…
–    Tudom – vágott a szavába Niessa. – Már döntöttem. Veled fogok menni Vysterára. 
–    Jól meggondoltad? – kérdezte Nash aggodalmasan.
–    Annál nem lehet rosszabb, mint ami itt zajlik. Az egész eddigi életemet Maeronth tanulmányozásával töltöttem, de Vysteráról nem tudok semmit. Szeretném megismerni, és… akár még hasznomat is vehetitek.
–    Egész biztosan ezt szeretnéd? Sethtel úgy is tudtok találkozni, ha nem hagyod magad mögött az otthonod, hisz tudom majd irányítani a tükröt.
–    Tudom. Mégis ezt szeretném. Veled akarok menni Vysterára. Nem csak Seth miatt. Faegno papnőjeként szomjazom a tudást, és ezzel az ő tanainak is meg tudok felelni, ha megismerem Vysterát.
   A lány eltökéltségét látva Nash egészen ellágyult. Ismerte az érzést, még ha nem is ugyanilyen köntösben.
–    Hát jó – bólintott. – De ugye tudod, hogy Nevanis miatt minden bizonnyal ott is háború dúl? Veszélyesebb lesz, mint itt, Maeronthon.
–    Tudom. Mellettetek nem félek – mosolyodott el végre a lány. – A gyógyítást akkor is meg akarnám tanulni, ha nem mennék veled. Legalább tudjak segíteni azokon a szerencsétleneken, mielőtt gyógyítóhoz kerülnének. Ha csak egy oleni életét meg tudom menteni, akkor már megérte. És egyébként is minden jobb, mint tétlenül nézni a körülöttünk folyó tűzvész pusztítását.

 

   Nash elmosolyodott, miközben a lány felhevült arcát nézte. Saját magára emlékeztette.
–    Az istened nem fogja rossz néven venni, ha más mesterség után nézel? – kérdezte.
–    A celuék megbocsátanak, ha a nagyobb jó érdekében máshoz fordulunk. Ráadásul így sem fordítok hátat Faegnónak. A lelkek uraként neki is érdeke, ha minél kevesebben esnek el a háborúban, a tanulással pedig ugyanúgy neki áldozok.
–    Furfangos egy népség vagytok ti, papok – csóválta a fejét kuncogva Nash.

 

   Niessába belefojtotta a szót a hirtelen kivágódó ajtó zaja. Donethai mester lépett be a házba a sérült Chyrennast támogatva. A két lány a földről felpattanva azonnal a segítségére sietett.

–    Mi történt? – kérdezte döbbenten Nash, s Chyrennast átkarolva lefektette őt a mester segítségével a heverőre.
–    Sötét elfek – nyögte Chyrennas. – Megkerülték az öblöt. Omenaer védelmét kijátszva délről rontottak Olionerbe – magyarázta, majd felszisszent.
   Niessa becsukta utánuk az ajtót, majd elsietett langyos vízért és rongyokért, hogy kitisztíthassák Chyrennas sebeit. A rőt vadász ruhája mindenhol koszos volt, több helyen is átitatta mások és a saját vére. Bal szeme feldagadt, s a homlokából is vér csorgott.
–    Mi az ördögbe futottál bele, ami így elbánt veled? – szörnyülködött Nash.
–    A norwindori kémek felismertek. Rájöttek, hogy én menekítem ki a foglyaikat. Igaz, a mieinket is… Épp csak ez őket nem hatotta meg – vigyorgott Chyrennas, ám újra eltorzult az arca a fájdalomtól. – Nem tréfáltam, mikor azt mondtam, betörtek. Itt vannak. Kitheranban – tette hozzá komolyabban.
Nash arcából egy pillanat alatt kifutott a vér. Segélykérően nézett Donethai mesterre.
–    Mit tegyünk?
–    Üzentem Inedrának, jöjjék segítségünkre. Az ifjú Charlaron gyógyításra szorul, és úgy sejtem, nem ő lesz ma az egyetlen – felelte a mester. – A tanításod meg kell szakítanunk, rám a palotában lesz szükség.
–    Értem – bólogatott Nash. – Hol tudok segíteni?
–    Norwindorban.
   A mester válaszát hallva Nash szeme elkerekedett a döbbenettől.
–    Tessék? – fakadt ki, bár igyekezett némileg visszafogni magát.
–    Elutazol Adrene Niorához. Kitheran a káosz szélére sodródott, néked itt most nincsen helyed.
–    De segíthetnék!
–    Folytasd tanulmányaid, abban vagyon segítséged. Talán a sondraer nagyobb sikerrel jár, hogy előcsalogassa szunnyadó varázserőd. Ha itt maradnál, biztonságod veszélyeztetnéd. E kockázatot nem engedhetjük sem Maeronth, sem Vystera érdekében.
–    De…
–    Nincs apelláta! Norwindorba utazol, Nash Cleagan.

 

   Nash duzzogva nézett fel a mágusra. Tudta, igaza van, mégse volt képes itthagyni mindenkit, amikor a legnagyobb szükség lett volna a segítségére.

–    Keresztet vethetek a tanulmányaimra, ha odaveszel ebben a csatában, mester – morogta az orra alatt, ám a mágus így is meghallotta.
–    Ne gondold, hogy silány bűvészség vitt engem oda, hol most állok. Régóta őrizem immár a várost s a királyt, előbb, semhogy ükapád világra jött volna – húzta fel az orrát az oleni.

 

   Ahogy ezt kimondta, kintről robbanás zaja hallatszott, a mágiahullám lökésébe beleremegtek az ablakok. Nash ökölbe szorította a kezét.

–    Rendben. Elmegyek Norwindorba – morogta, majd Niessa felé fordult. – Te jól leszel?
   A lány bizonytalanul bólintott. Donethai mester azonnal sietve elindult a tornyok felé.
–    Jöjj vélem – szólt oda Nashnek.   

 

   Nem lassított a léptein, minél előbb el akarta küldeni a lányt. Biztonságban akarta tudni, távol a csata fenyegetésétől. Nem kockáztathatta, hogy baja essen, most, mikor oly közel járnak már a céljukhoz.
Nash utánaindult, de az ajtóból még visszanézett Chyrennasra és Niessára.

–    Vigyázzatok magatokra – szólt nekik nehéz szívvel. Hiába próbálta volna tagadni, marta belülről a bűntudat.
–    Megleszünk, ne aggódj – vigyorgott Chyrennas. – Eredj, mielőtt lekésed a fényt! És add át üdvözletemet Adrene-nek! – intett.

 

   Nash elmosolyodott, majd megfordult, s már szedte is a lábát a lépcsőkön a mester után. Mindig megdöbbentette, mennyire fürge tud lenni idős kora ellenére, amit az oleni vérnek tudott be. Már épp nyitotta a mágus a csapóajtót, mikor utolérte. Nem kis meglepetésére a gyakorlószobába érkeztek.

–    Itt állítottad fel a kaput? Mi lett volna, ha véletlenül megnyitom valahogy? – fakadt ki, ám Donethai mester csak rásandított a maga szigorú, kevés vagy te ehhez nézésével.
–    Mondám már néked, mire való a máguskör. Jobb helyet aligha lelnénk a házban a kapu számára.

 

   Mielőtt Nash bármit mondhatott volna, az oleni aktiválta a máguskört, s néhány ige és mozdulat nyomán fel is ragyogott a szoba közepén az ovális kapu. Nasht arra emlékeztette, amit még Carnoch nyitott nekik a szentélyében. Egy pillanatra eluralkodott rajta az irigység, amiért a mesternek ilyen könnyedén megy ez a varázslat. Ahogy a vibrálás lassan megszűnt körülöttük, a kapu túloldalán egy takaros lakás szobája rajzolódott ki.

–    Egyéb esetben tudtára adtam volna érkezésed, ám ezúttal nem állt módomban. Nem számít jöttödre – szólalt meg a mágus.
–    Majd igyekszem nem ráhozni a frászt. Meddig maradjak?
–    Amíg szükség kívánja. Üzenek majd, ha Kitheran ismét biztonságban lészen.
   Nash nagyot nyelt. Ezúttal még annyi érzelmet sem volt képes leolvasni a mágus arcáról, mint egyébként, és ez valahol megrémítette. Végül nem szólt semmit, csak bólintott, és átsétált a kapun.

 

   Ahogy belépett a szobába, az átjáró megszűnt mögötte. Csak állt némán a szoba közepén. Sosem érezte még magát ennyire feleslegesnek.
   Kisvártatva megjelent az ajtóban Adrene, jobb karja teljes egészében tűzbe borult, tekintetével ellenséget keresett. Nash egy pillanatra megijedt a porrá égetés fenyegetésétől, ám ahogy Adrene megismerte őt, megtorpant.

–    Nash? Nem számítottam rád – pislogott a nő döbbenten, majd egy könnyed mozdulattal lerázta a karjáról a tüzet. – Mit keresel itt?
–    Donethai mester beleunt a bébicsőszködésbe – húzta el a száját Nash, ahogy hátranézett az átjáró hűlt helyére.
–    Szólhatott volna – jegyezte meg a nő.
–    Nem volt rá alkalma – sóhajtott Nash. – Kitherant megtámadták a mironathi katonák. A mester úgy látta, itt nagyobb biztonságban leszek. Szerintem csak nem akart kerülgetni.
   Adrene arca egy pillanat alatt elkomorult.
–    Ezek szerint ez volt az a „titkos” küldetés, amire kellettem volna nekik. A mocskos, álszent… – dühöngött. A keze ismét forrósodni kezdett, ám visszanyelte a haragját, mielőtt lángra kapott volna. – Akárhogy is, az oleni jól tette, hogy ideküldött. Kitheranban tényleg nem lennél most jó helyen, a mágusok óriási pusztításra képesek.
   Nash arcából egy pillanatra kifutott a vér.
–    Chyrennas és Niessa ottmaradtak, ők is védtelenek.
–    Ne aggódj miattuk. Nekik Maeronth az otthonuk, számukra ez nem szokatlan, míg neked nagyon is idegen lehet – mosolyodott el a nő, majd hívogatva kinyújtotta a kezét Nash felé. – Gyere, főzök neked egy teát.

 

   Nash csak most döbbent rá, mennyire megfeledkezett az időről, hisz még egészen sötét volt, mikor megtámadták a várost. Egy pillanatra elfogta a bűntudat, hogy talán álmából ébresztette a nőt. Mégis Adrene hálóruha helyett mágusköntöst viselt, s a szeme alatt mély, sötét árkok árulkodtak a hosszú virrasztásról. Nash némán követte őt az ebédlőbe, egy egyszerű, takaros helyiségbe a konyha mellett. Ahhoz képest, hogy a nőnek – tudta szerint – nem volt családja, egész nagy asztal terült el középen, körülötte hat székkel. Nash figyelmét nem kerülte el a friss virágokkal teli váza az asztal közepén – éppúgy, mint Ulcreóban. Elmosolyodott ezen a kedves, otthonos részleten, ami némi békét nyújtott a háború szörnyűségei közepette. Némán követte a tekintetével, ahogy Adrene eltűnik a konyhában, majd pár perc múlva visszatérve letette elé a gőzölgő italt. Habozás nélkül maga is helyet foglalt mellette, mintha természetes lenne, hogy osztoznak az asztal és a csend meghitt közelségén. Nash egy pillanatra elmélázott, ahogy a tea kellemes illata megcsapta az orrát.

–    Te hogy bírod ezt az egészet? Mi a helyzet itt, Norwindorban? – kérdezte aztán.
Adrene nagyot sóhajtott, tekintete elmerült a bögréből felcsapó gőzfelhőben.
–    Cseppet sem jobb, mint Kitheranban, sőt – felelte egy hosszabb hallgatás után. – Norwindor mindig is sötétebb hely volt, itt senki számára nem idegenek a kisebb-nagyobb csaták és összetűzések. Mondhatni mindennaposak. De most… Az oleni király szent meggyőződése szerint mi raboltuk el Vaehran Nevanist, dühében pedig szüntelenül bombázza a várost a támadásaival.
   Nash szeme elkerekedett a döbbenettől.
–    Erről nem is tudtunk… Kitheranban szentül állítja, hogy a sötét elfek támadásainak visszaverésére küldi a csapatokat…
–    Hát persze – mosolygott Adrene keserűen. – Az oleni király nem különb a sondraernél. Ugyanolyan sunyi mindkettő, és pontosan ezt használta ki Vaehran Nevanis a háború kirobbantásánál. Többet kéne beszélned Chyrennasszal. Ő személyesen is találkozik ezekkel a katonákkal.
–    Honnan tudsz erről?
–    Megvannak a kapcsolataim.
–    Köze van Lochtan Desatrához?
   Adrene arca megrándult egy pillanatra, ám mégis minta lágyabban ragyogott volna fel a szeme. Nash számára ennyi is elég volt, felismerte ezt a pillantást – hisz ő is így érezte magát, valahányszor a Hiúzra gondolt.

–    Chlae’mira nem tudja tartani a száját – jegyezte meg bosszúsan Adrene. – Igen, hozzá van köze. Ő figyelmeztetett arra is, hogy ne vállaljam el azt a bizonyos „titkos” küldetést. Ami, mint kiderült, a Kitheran ellen irányuló támadás volt valójában.
   Nash elgondolkodott.
–    Mit vállaltál akkor helyette? – kérdezte óvatosan.
–    Nappal kiképzést, éjjel betegellátást – felelte Adrene. Most látszott rajta igazán, mennyire fáradt. – A hasonló küldetések miatt rengeteg a sebesült, és kevesen vagyunk mi, gyógyítók. A tűz miatt pedig… Gyűlölöm, hogy részt kell vennem a kiképzésen, a mágusakadémia tagjaként azonban kénytelen vagyok. Vagy ez, vagy a harc – szorított rá a bögre oldalára. – Mégis legalább meg tudom tanítani nekik, hogyan védjék meg magukat.
   Nash elkeseredve hallgatta a nőt. Látta rajta, mennyire ellenzi a háborút, és gyűlölte, amiért ki kellett vennie belőle a részét.

 

–    Ennyi vérontás egy átkozott mániákus miatt… – mordult fel. – Alig várom, hogy elintézzük ezt a semmirekellő Nevanist, és véget érhessen a háború.
–    Ezzel egyáltalán nem vagy egyedül – jegyezte meg a nő. – Hogy haladsz a tanulással?
–    Pocsékul – mordult fel újra Nash. Csak még inkább dühítette az egész. – Hónapok óta bújom a könyveket, de egyetlen apró szikrára se futotta tőlem. Néha már elhiszem a mester szavait, egyszerűen képtelen vagyok rá, nincs bennem fikarcnyi mágia sem, és feleslegesen pocsékoljuk az időnket mindannyian.

 

   Adrene hosszan méregette őt. Látta a benne kavargó ezernyi érzelmet, a frusztráltságot, amiért nem úgy halad, ahogy kellene. Hiába volt teljességgel eltérő a kettejük helyzete, mégis magára emlékeztette. Csak nézte őt, és gondolkodott, annyira belemerült, hogy Nash már kezdte kissé feszélyezve érezni magát tőle. Végül Adrene belekortyolt a teájába, és a tekintete is elszántabbá vált.

–    Én sokkal inkább hallgatnék egy celuéra, mint egy egyszerű mágusra – jegyezte meg aztán. – Biztos vagyok benne, hogy elő tudjuk csalogatni a mágiádat, csak máshogy kell megközelítenünk. És már tudom is, hogyan.
–    Hidd el, reménytelen vagyok – húzta el a száját Nash, de Adrene csak mosolygott mindentudóan.
–    Hamarosan pirkad. Ahogy elnézlek, egy percet se aludtál éjszaka. Menj, pihenj le, van az emeleten szabad szoba. Fáradt elmével nem lehet tanulni.
–    Te nem pihensz?

–    Most még néhány napig nem tudok elszakadni az akadémiáról. Épp csak a gyógynövénykészleteimet feltölteni jöttem haza. Amint végeztem, vissza is kell mennem. Addig nyugodtan maradj csak itt. A ház biztonságos, lezártam egy varázslattal, senki nem tud bejutni, csak akinek én engedélyt adok. Élelem van a kamrában, találsz mindent, egyedül arra kérlek, ne hagyd el a házat, ne mutatkozz. Itt sokkal veszélyesebb fehérbőrűként, mint Ulcreóban. Itt nem nézik a füled alakját. Pár nap, és jövök, addig pihenj.

   Nash lemondóan sóhajtott, majd megadva magát bólintott. Biztosan érezte, hogy egy percre sem tudja majd lehunyni a szemét, hiszen még a feleseléshez is túl fáradt és kétségbeesett volt.
–    Vigyázz magadra – préselt ki magából egy halvány mosolyt. – És köszönöm.
–    Ne aggódj, itt biztonságban vagy – biccentett Adrene, majd felállt az asztaltól, láthatóan indulni készült.

 

   Miután Nash megitta a maradék teáját, felsétált az emeletre. Megdöbbentette a ház mérete, melynek emeletén négy szoba is helyet kapott, bár igazából Donethai mester villája után meg sem kellett volna lepődnie. Besétált az egyik szobába, majd úgy, ahogy volt, ruhástól lerogyott az ágyra. Ezer gondolat és aggodalom cikázott a fejében, mégis a tea melegsége lassan szétáradt az ereiben, és lecsendesítette zakatoló elméjét. Hetek óta nem érzett nyugalom és békesség telepedett rá. Még hallotta távolról az ajtó csukódásának zaját, mikor Adrene elhagyta a házat, majd álomba merült.