Hosszú órák óta gyalogoltak már a hegy mélyén a sötétben, hol terem méretű barlangokon áthágva, hol keskeny járatokban kúszva. Hogy pontosan mióta, azt egyikük sem tudta volna megmondani, mind elvesztették az időérzéküket. Egyedül a fáradtságukból és éhségükből tudtak következtetni az idő múlására. Eleinte a fáklya fényében haladtak, később egyre gyakrabban támaszkodtak Emeril rúnakövére, mostanra azonban arra sem volt már szükségük. Olyan szakaszhoz értek, ahol egy különleges gombafaj élt, ami enyhén foszforeszkált a sötétben. Halvány kékeszöld derengése nem biztosított sok világosságot, de a Hiúz és Emeril szemének így is elég volt, hogy mindent tisztán lássanak.
- Ez annyit jelent, hogy közeledünk Noch’tyyrhez. Ezek a gombák csak olyan helyen nőnek, ahol más élet is jelen van – jegyezte meg Chyrennas.
- És gondolom, valamiféle sugárzás is, fény vagy hő, amiből energiát nyernek a világításhoz – tette hozzá Emeril elgondolkodva, szíve szerint mintát vett volna az egyikből, de nem állhattak meg.
    Otthon, Elaithben látott hasonló növényeket, igaz, azok nem föld alatt éltek.
 

    Chyrennas nem csak a levegőbe beszélt. Hamarosan elérkeztek egy tágas barlanghoz, ahol egy nagyobb vízfelület terült el.
- Óh, lehet, hogy nem mondtam… – vigyorgott Chyrennas kínosan, ahogy hátrafordult a többiekhez. – Úszni kell ahhoz, hogy bejussunk a városba.
    Seth csípőre tett kézzel lépett oda hozzá.
- Remélem, ez csak vicc… – jegyezte meg, utalva a nem túl kellemesen hűvös levegőre.
    Nem magáért aggódott, inkább Nashért, Emerilért és a frissen gyógyult Liamért.
- Ugyan, csak vizesek leszünk kicsit – legyintett Chyrennas. – Noch’tyyrben sokkal melegebb van, a közelben található a hegy egyik hőpontja, emiatt még meleg vizű tavuk is van.
- Hm, ezért megéri megfagyni… – sóhajtott ábrándosan Nash, ahogy elképzelte, hogy az imént említett tóban fürdik.
- Óh, igen, még valami! – emelte fel az ujját Ren. – Noch’tyyrben hwernonok élnek. De nem kell miattuk aggódni, ők tényleg teljesen kivonták magukat a háborúból. Elszigetelt nép, semmi más nem érdekli őket, csak maguk.
- Ezt jó tudni – sóhajtott Liam, majd közelebb sétált a vízhez. – Egyetlen porcikám sem kívánja a ránk váró úszást… de mutasd az utat.
    A többiek bólintottak, Chyrennas pedig besétált a tóba.
- Emeril, elkérhetném a rúnakövet? Azzal legalább látjuk is, merre úszunk – fordult hátra a nőhöz, Emeril pedig biccentett, s átnyújtotta neki a követ. – A víz hideg lesz. Ne törődjetek semmivel, csak ússzatok utánam – szólt, majd a követ egyik kezében maga előtt tartva alábukott a vízben.
 

    Az Árnyak követték. A víz valóban hideg volt, Nashnek össze kellett szorítania a fogát, hogy ne vacogjon. Liamnek bár már jobban mozgott a karja, ilyen mértékű igénybevételt már nem bírt, így őt Seth segítette, ahogy tudta. Mélyre nyúlt a tó, több kisebb barlang és átjáró is felbukkant lentebb, de Chyrennas magabiztosan vezette őket. Egy éles forduló után aztán a víz valamelyest melegedni kezdett, s a magasban fényt láttak. Egymás után bukkantak fel a felszínen, dideregve és levegő után kapkodva. Bár Chyrennas igazat mondott, és valóban melegebb volt, mint a barlangokban, azonnal kiúsztak a tó partjára, s amennyire tudták, kicsavarták magukból a vizet.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha azonnal célba vesszük azt a hőforrást… – vacogott Chyrennas.
- Remek ötlet! Egy percet se vesztegessünk! – vágta rá Seth, s elindultak az útmutatójuk után.
 

    Chyrennas a város legszélén, többnyire sziklák között vezette őket, hogy ne fussanak bele senkibe, amíg meg nem száradnak, és ne vonják a helyiek figyelmét a titkos víz alatti átjáróra, így a városból sem láttak szinte semmit. Kerestek egy eldugott részt a hőforrásnál, s mind elmerültek a kellemes vízben, míg a ruháikat a környező meleg kövekre terítették száradni. Nem szóltak semmit, csak élvezték a világosságot és a kellemes meleget. Csak mikor a ruháik javarészt megszáradtak, akkor vették az útjukat a város felé.
 

    Noch’tyyr olyasmi volt, amit egyikük sem látott még. Egy monumentális város tárult eléjük a föld mélyén, egy barlangban, sziklákból és oszlopokból kivájt házakkal. Nem is egyszerű házak voltak ezek, mindegyik épület felért egy műalkotással, melyet még a grófok és bárók is megirigyelhettek volna. Na és a fény? Nash sosem látott még ilyen zseniális és precíz megoldást. A barlang bejáratától egy komplett tükörrendszert építettek ki, ami a napot követve továbbítja a sugarait a hatalmas barlang tetején lévő óriási, hófehér kristályra – ami ezt a fényt szétszórva látja el világossággal az egész várost. Theo is csak ámulni tudott a mérnöki precizitáson, amivel ezt kivitelezték. S ami még különlegesebbé tette a helyet, az a mindenhol fellelhető kristályok sokasága volt. De nem csak aprók, mint a legtöbb hegy gyomrában… némelyik több méter magasra is megnőtt. Valóságos labirintust alkottak, aminek a Hiúz még Chyrennas szavai ellenére is meglehetősen örült.
- Talán jobb lenne, ha inkább keresnénk valami biztonságosabb, eldugott helyet, ahol tábort verhetünk. Nem akarok kockáztatni egy fogadóval – jegyezte meg, ahogy kissé beljebb haladtak egy széles kristályliget mellett. – Zárkózott népség vagy sem… épp a zárkózottságuk miatt aggódom. Azt nem is említve, hogy kétlem, hogy errefelé sok vándor megfordulna.
- Logikusan hangzik – helyeselt Liam.
- Biztos nem akartok egy szobában, puha ágyban pihenni? – kérdezett vissza Chyrennas.
- Bár úgy érzem, ölni tudnék egy puha paplanért, a Hiúznak igaza van – felelte Seth, s megmozgatta a sok kúszás miatt elgémberedett nyakát. – Ha már végre kijutottunk a sötét elfek területéről, ne most lazítsunk. Nincs is szánalmasabb, mint egy rossz döntés miatt félúton elvérezni.
- Hát jó – vonta meg a vállát Chyrennas.
   

    Így hát a fogadó felkeresése helyett – már ha volt ebben a városban bármi hasonló létesítmény – inkább a város peremét képező kőoszlopok felé vették az utat. Nashnek fájt a szíve, hogy máris otthagyták a gyönyörű kristályképződményeket, de követte a többieket. Sikerült találniuk egy védettebb bemélyedést a sziklafalban néhány oszlop között, ami egykor talán egy hontalan vagy egy száműzött fedezékéül szolgálhatott, de mostanra teljesen üres és érintetlen volt. Hála Noch’tyyr sajátosságainak, az időjárás viszontagságaitól sem kellett tartaniuk, így senki és semmi nem zavarta a pihenésüket.
 

    Hála a precíz világítórendszernek, a fény a városban tökéletesen követte a kinti nap fényerejét, így egész jól lehetett tudni, milyen napszakban járnak. Éjszakára néhány, saját fénnyel rendelkező kristállyal világították meg az utakat. Mire az Árnyak felébredtek, újra a hatalmas mennyezeti kristály ontotta magából a nap sugarait. Bármennyire is lenyűgöző volt a hely, nem maradtak sokáig. Chyrennas szerzett nekik némi élelmet a városból, s amint azt elfogyasztották, útnak is indultak újra.
 

   Hála a barlang zegzugos szerkezetének, könnyedén átosontak a területen, a kapu őreinél pedig újfent Chyrennas cseles beszédje mentette meg őket, s mire észbe kaptak, ismét erdőkben vezetett tovább az útjuk. Kétnapi járásra voltak csupán Olvetariae-től, s most, hogy végre túljutottak a számukra veszélyes terepen, valamelyest nyugodtabbra vették a tempót. Útközben Chyrennas és a Hiúz vadászva szereztek ennivalót, s némi szőrmét, amit eladva pénzhez juthatnak. Nash mikor meglátta őket, nem bírta megállni, eszébe jutott a hiúzprémes elf képe, s elfacsarodott a szíve.
 

    Liam is pocsékul érezte magát őket látva, de ő egészen más miatt. Ökölbe szorította ép kezét, s előresietve leszakadt a csapattól. Normális esetben egy fa ágai között állt volna meg, most azonban kénytelen volt beérni útközben egy kisebb szikla tetejével. Lábát lógatva, kövekkel dobálózva próbálta eltalálni egy szemközti fa széles törzsét. Hamarosan Emeril jelent meg mellette egyetlen hang nélkül, de szándékosan a látóterébe kerülve, hogy meg ne ijessze. Nem tudta elkerülni a figyelmét, hogy a fiú a sérült kezét használja.
- Azt hittem, megegyeztünk, hogy nem erőlteted túl a karod – szólt lágy hangon, s Liamhez fordulva közelebb lépett a sziklához.
    Liam eldobott még egy követ, messzire eltévesztve a fatörzset, majd sóhajtott egy nagyot, s az ölébe ejtette a karját.
- Tudom. Egyszerűen csak… – kezdett bele, de újfent felsóhajtott.
- Zavar, hogy nem tudod úgy használni, mint előtte – fejezte be helyette Emeril.
    Egy pillanatra semmi más nem hallatszott, csak a fák lombjai között susogó szél, s Liam lehajtotta a fejét.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tudjam használni a húrfeszítő kezem. Ha nem tudom azt csinálni, ami a feladatom ebben a csapatban, akkor nem is érdemes itt lennem.
- Ez butaság, és ezt te is jól tudod – tette a térdére a kezét a nő. – Csak idő kérdése, és teljesen rendbe jön.
    Liam lenézett a puha elfkézre, s a húga jutott eszébe. Minden eddiginél jobban tört elő belőle a vágy, hogy visszatérhessen hozzá.
- De lehet, hogy nincs időnk, Emeril. Minél hamarabb meg kell találnunk a Hiúz fivérét, és a módját, hogy hazajussunk. Versenyt futunk az idővel, ahol nekem is minél hamarabb harcra késznek kell lennem. Mert ha egyszer megtaláljuk azt az elfet, nem ússzuk meg harc nélkül.
- Senki nem vár el tőled irreális gyorsaságú gyógyulást. Épp ellenkezőleg. Annak örülünk, hogy túlélted. El sem hinnéd, mennyire.
- Mit sem ér a túlélésem, ha csak nyűg vagyok a nyakatokon.
- Te sosem voltál és soha nem is leszel nyűg számunkra. Nézz csak körül, most is te előzted le a többieket – mosolygott lágyan a fiúra.
    Liam letekintett Emerilre, akinek gyengéd hangján túl a tekintetében is volt valami, ami képes volt valamelyest megnyugtatni őt. Hálásan viszonozta a mosolyt.
- Akkor is tornáztatnom kell a karom, hogy tudjam ugyanúgy használni.
- A tornáztatás nem egyenlő az erőltetéssel és a céltalan dobálással. Pihenj, s meglátod, hamarabb erőre kapsz, mint gondolnád. Nem a karod miatt vagy Árny, Liam, hanem az egész lényed miatt.
    A fiú elhallgatott, s csak nézte Emerilt, csapatuk bölcs bárdját. Nem tudta, mi lenne velük nélküle.
- Köszönöm, Emeril – felelte, s amint ezt kimondta, beérte őket Seth.
- Áh, hát itt vagytok! Már attól féltem, elkapott titeket egy mumus, vagy akármi is él ezekben az erdőkben. Minden rendben?
    Liam összeszedte magát, s leugrott a szikláról.
- Igen, csak kellett egy kis pihenő. Menjünk tovább, mielőtt még a nagy szád tényleg idevonz valami szörnyet.
Emeril mosolyogva követte őket a tekintetével, majd felmászott az egyik fára, s az ágak között folytatta az útját.
 

    Másnap, mikor a nap már magasan fölöttük ragyogott, lassan kiértek az erdőből. Jobbra tőlük a távolban magaslottak a Delvor-hegység hófödte csúcsai, a pompás, zöldellő völgy közepén pedig hófehér pontként világított Omenaer fővárosa, Olvetariae, az angyalok kétszintű városa.
- Ím, barátaim, a leggyönyörűbb hely, amit egész Maeronthon láthattok: Olvetariae! – nyújtotta ki a karját a város felé Chyrennas, arcáról tiszta áhítat tükröződött.
- Tetszetős – vigyorgott Seth, de a tekintetén látszott, hogy egészen lenyűgözte a látvány.
 

    Theo és Liam szólni sem tudtak, Emeril pedig érezte, hogy megremegnek a térdei. Volt valami a városban, ami már ilyen messziről is tiszteletet parancsolt, fehérsége mintha égi tisztaságot tükrözött volna. Egyedül Nash volt, aki megdermedve, halálra váltan állt, még akkor is, mikor a csapat többi része továbbindult. A Hiúz észrevette, s aggódva odalépett hozzá.
- Nash, mi a baj? – kérdezte, s a lány arcát fürkészte.
- Én már láttam ezt a várost… álmomban. De nem ilyen volt… Vér és mocsok borított mindent… Iszonyatos mészárlás volt… – zihálta tágra nyílt szemmel, keze még ökölbe szorítva is remegett.
    A Hiúz odalépett hozzá, s finoman megfogta a vállát.
- Egészen biztos, hogy ezt a várost láttad?
   A lány bólintott, képtelen volt levenni a szemét Olvetariae tornyairól, arca szinte éppoly fehér volt, mint azok. A Hiúz képtelen volt őt ilyen kétségbeesetten látni, gyengéden megfogta az állát, s maga felé fordította a fejét.
- Nézz rám, Nash… – kérlelte lágyan, s Nash nagy nehezen ráemelte a tekintetét. – Csak egy álom volt. Most békés a környék, és itt vagyunk, hogy vigyázzunk egymásra. Nem lesz semmi baj, érted?
    Nash lassan, gyengén bólintott. Most, hogy a Hiúz itt állt előtte, és őt látta a borzalmak helyett, valóban elhitte, hogy minden rendben lesz, és megnyugodott valamelyest. Amint abbahagyta a reszketést, a férfi elengedte az állát, s finoman végigsimított a karján.
- Gyere, menjünk. Keresni fognak – mosolyodott el alig láthatóan a Hiúz, majd megacélozta magát, s erővel elszakadt a lánytól.
    Nash nyelt egy nagyot, majd lassan, remegő térdekkel megindult utána.
 

   Ahogy közeledtek a városhoz, a hófehér tornyok egyre magasabbra törtek előttük, s ragyogtak a napfényben, csupán ott borult rájuk sötétség, ahol a felső, lebegő városszint árnyékot vetett. Mironath után meglehetősen üdítő volt oleniket látni – legalábbis abban az értelemben, hogy nem kellett kivégzéstől vagy letartóztatástól félniük. S ahogy közelebb értek a városkapuhoz, egyre többet is láttak belőlük: a magas, jó kiállású olenikből, amilyen Moryus is volt, s aminek a Hiúzt és Emerilt nézték. Pedig nagyon is különböztek: az olenik jó másfél fejjel magasabbra nőttek náluk, és a szemük sem volt vágott, a testalkatuk is inkább emberekre vagy félelfekre hajazott. Láthatóan nem tekintették őket ellenségnek vagy veszélyesnek, ugyanis gond nélkül bejutottak a városba.
 

    Olvetariae belülről még szebb látványt nyújtott, mint kívülről. Nem csak a tornyai épültek kőből, hanem minden, az egész város összes háza és utcája fehéren ragyogott. Emeril szemébe könnyek gyűltek, mikor körülnézett. Nem hasonlított a vysterai elf városokra, hiányzott belőle az a légiesség, viszont ontotta magából az eleganciát és fenségességet, ami semmire nem volt jellemző, amit emberek építettek. Valahol olyan érzést nyújtott számára, mintha rég elfeledett otthonát látná viszont.
 

    Olvetariae mindenkire erőteljes hatással volt a csapatban, sokáig megszólalni sem tudtak. Ahogy beléptek a kapun, erőteljes biztonságérzet lett úrrá rajtuk, a várost körülvevő magas falak és a fölöttük lebegő fellegvár óvó takaróként borult rájuk.
 

    Az olenik bár megnézték őket számukra különleges megjelenésük miatt, de nem foglalkoztak velük túl sokáig. Egyedül egy városőr volt, aki megállította őket, csillogó páncélján szinte tükröződött az arcképük, sisakját ugyanolyan fehér tollas szárny díszítette, mint hajdan a nífseidiarok fejét.
- Megállj! Mi járatban vagytok erre? – nézett végig rajtuk az őr szigorúan, láthatóan nem tetszett neki az öltözékük és a fegyvereik.
    Chyrennas máris a csapat élére sietett, hogy átvehesse a szót.
- Csak nyugalom, drága barátom. Nem keressük a bajt, egyszerű vándorok vagyunk, akik megszállnának a városban pár napra.
    Az őr ráncolta a homlokát, s alig láthatóan szorosabbra vette a fogást az alabárdján.
- Nem szívesen látunk erre ilyen időkben vándorokat.
- Ugyan, cimbora – legyintett Chyrennas. – Mi veszélyt jelenthet öt ember és két nimfa?
    A Hiúz felhúzta a szemöldökét, s a férfire sandított. Érdekelte, vajon mennyire hihető, hogy Emeril és ő nimfák…
- Olvetariae híres a vendégszeretetéről, megtagadnád az ellátást néhány nappal az ünnepség előtt? – folytatta Chyrennas.
    Láthatóan sikerült elbizonytalanítania az őrt, az oleni ugyanis feszengeni kezdett.
- Szóval azt akarod mondani, az ünnepség miatt jöttetek?
- Pontosan! Társaim még sosem vehettek részt rajta, csupán hallomásból ismerik. Ne tagadd meg tőlük a lehetőséget, hisz ki tudja, mikor juthatnak el ide újra.
   Az oleni egyre kényelmetlenebbül érezte magát, de továbbra sem tetszett neki a társaság kinézete. Mielőtt azonban tovább ellenkezhetett volna, Emeril lépett elő.
- Jól tudom, hogy Olvetariae nem csupán a vendégszeretetéről híres, hanem tudósairól és régre nyúló ismeretségeiről? – kérdezte mézédes, nyugtató hangján, melynek hallatán az őr arcán rögvest kisimultak a ráncok.
- Jól tudja, hölgyem – bólintott.
- Jómagam is tudós lennék, évek óta kutatom a mágia természetét és az angyalok örökségét. Megtiszteltetés lenne, ha saját szememmel is láthatnám e csodás várost, és elmerülhetnék a végtelen emlékben és tudásban, amit áraszt.
    Az őr habozni látszott, de Emeril szavai végül elérték a hatásukat, s az oleniben megtört a jég. A férfi sóhajtott, majd bólintott.
- Rendben, beléphettek. Olvetariae szívesen látja az érdeklődőket és tanulni vágyókat. De veszélyes időt élünk, ezt meg kell értenetek, elővigyázatosnak kell lennünk. Ittlétetek alatt kerüljétek a feltűnést és a bajt, különben kénytelenek lesztek elhagyni a várost.
- Köszönjük, jóuram – mosolygott rá melegen Emeril, s máris továbbindultak.
- Ez igen! Szerintem inkább neked kéne mindig beszélned! – vigyorgott rá elismerően Chyrennas, de a nő csak mosolygott.
 

    Továbbhaladván olenik sokasága kavargott előttük, jókedvűen beszélgetve, ügyes-bajos dolgaikat intézve, néhányan láthatóan már most a Chyrennas által említett ünnepségre készültek. Nash figyelmét azonban egészen más vonta magára. Egy négyfős társaság jókedvűen cseverészett az egyik ház bejáratánál, majd hirtelen a semmiből megjelent mellettük két állat. Egyiknek hosszú, vékony lábai voltak, teste tömzsi gumóként egyensúlyozott a piszkafa lábakon, fejet nem is látott rajta. A másik rókára hasonlított, ám bundája fehér volt, szeme pedig olyan kék, akár a felhőtlen nyári égbolt. De ami igazán megragadta Nash figyelmét, az a kilenc farka volt. Emlékeztették őt azokra a különleges lényekre, melyeket Ulcreóban látott.
- Ezek meg micsodák? – kérdezte elhűlve a lány.
- Mi? – kapta fel a fejét Chyrennas, s a társaságtól lemaradva követte Nash tekintetét. – Áh, hogy azok! Kérlek szépen, ezek léleklények. A legtöbb mágus képes saját, hozzá kötődő léleklényt idézni, ami hűségesen követi minden parancsát és kérését. Nagyobb máguscsaládokban nemzedékről nemzedékre öröklődnek a léleklények, némelyiknek saját intelligens tudata és hangja is van.
- De miért ilyen… furcsák?
    Chyrennas megvonta a vállát.
- Ezek bármilyen alakot képesek ölteni. Kinézetük tökéletes összhangban van a képességeikkel és tulajdonságaikkal. Nennuában élnek, onnan idézik meg őket a mágusok a mi síkunkra.
- Nennua? Nem azt mondtad, hogy az a holtak birodalma? – húzta fel a szemöldökét Nash.
- A holtaké és a lelkeké. Azt mondják, a Nennuában elveszett lelkek változnak léleklényekké, mikor elvesztik a tudatukat, ami Maeronthhoz köti őket – rebegtette meg a férfi az ujjait, mint mikor a gyerekek ijesztő történeteket mesélnek egymásnak, aztán újból vállat vont. – De ezek csak legendák. Sok mágus kutatja a létezésük lényegét és mivoltját, de én egyáltalán nem értek hozzájuk. Látványosak és hasznosak tudnak lenni, az biztos, de nekem ennyi elég is róluk.
 

    Nash még egyszer jól megnézte a két különleges lényt, s hümmögött. Érdekes teória, de érezte, hogy ez már kezdi meghaladni az ő tudását és felfogóképességét. Értette ő, hogy Vysterával ellentétben Maeronthon mindent átjár a mágia, de túl idegen volt számára már a gondolata is, nem hogy a természete.
Bármennyire is csábította őket a város felfedezése, máskorra kellett hagyniuk ezt a kalandot. Most pihenésre volt szükségük. Eladták hát az útközben szerzett szőrmét és húst, s fizettek maguknak egy szobát a helyi fogadóban. Ha Olvetariae-ben máshonnan nem is, onnan érződött a háborús helyzet, hogy rajtuk kívül senki nem szállt meg itt.
 

   A Hiúznak be kellett ismernie, hogy jó ötlet volt Chyrennasra bízniuk magukat. A férfi élt-halt a kalandokért, s amikor az idejük és helyzetük engedte, Vysteráról kérdezgetett, ő pedig készséggel mesélt neki – vagy ha nem ő, hát akkor Emeril. Cserébe Chyrennas ott segített nekik, ahol tudott, megmozgatta a kapcsolatait – amiből mint kiderült, valóban volt neki mindenhol. A Hiúz kezdte úgy érezni, nem a véletlen műve volt, hogy épp vele találkoztak, még ha ő maga nem is hitt a felsőbb erőkben. A férfi másnapra elintézte, hogy fogadják őket a nagy könyvtárban, így hát reggel Emerillel, Nashsel és Sethtel az oldalán felkerekedtek, míg Liam és Theo vállalkoztak, hogy amennyire tudják, az eladott hús és szőrmék árából feltöltik a készleteket.
 

    Korán volt még, ám míg a sötét elfek inkább éjszaka voltak aktívabbak, az olenik a nap első sugaraival már talpon voltak. Meglehetősen rendezett, kulturált nép voltak, mindenki tudta a saját helyét, és kölcsönösen tisztelték egymást – sokkal jobban, mint az emberek valaha. Máris látszott, hogy a Chyrennas által említett ünnepségre készültek, serényen díszítgették az utcákat mindenféle színes szalagokkal, lampionokkal és virágokkal, többféle portékás kocsit is láttak a város főtere felé hajtani. Kifejezetten furcsán érezték magukat, hogy ennyire nyíltan, fényes nappal csuklya és álca nélkül járhatnak az utcákon – igaz, fekete ruhájukban még így is valamelyest kitűntek közülük, de ezt ha észre is vette valaki, egy szóval sem adta a tudtukra.
 

   A könyvtár a város nyugati felében helyezkedett el, nem messze a főtértől, hogy mindenki egyszerűen megközelíthesse. Már a puszta megjelenésén látszott, mennyire tisztelik az itteniek a tudást: az épület maga nem volt nagy, de úgy festett, akár egy akadémia, lépcsői és oszlopai mintha már önmagukban az intelligenciát jelképeznék. Hatalmas homlokzatán több alak sorakozott egy domborképen, Nash az ábrázolás alapján isteneknek vagy régi nagy tudósoknak gondolta őket. De ami a leginkább magára vonta az erre járók figyelmét, az a homlokzat tetejének díszeleme volt: egy karcsú, szárnyas alak, mely két kezét előrenyújtva egy tálat tartott, benne örökké égett a tűz. Nashnek ismét görcsbe rándult a gyomra, ahogy a szobrot látva újfent eszébe jutott az álma, de mielőtt pánikba eshetett volna, a könyvtár lépcsője előtt egy fehér, lágy esésű lepelt, pallát viselő, pirospozsgás arcú oleni nő megszólította őket.
- Chyrennas, már féltem, hogy nem jöttök – csapta össze a tenyerét mosolyogva, mire a férfi válasz helyett nevetve felkapta és megpörgette őt, majd egy lágy csókot lehelt az arcára.
- Sosem hagynám ki a lehetőséget, hogy lássalak! – nevetett, s a nő is vele együtt kacagott. Nash úgy érezte, mintha egy anya és fia találkozását látná.
    Végül elengedték egymást, s Chyrennas a kis csapat felé fordult.
- Árnyak, bemutatom Myrneát, az Olvetariae Könyvtár nagybecsű papnőjét. Neki köszönhetem, hogy egy korábbi botrányt megúsztam néhány törött bordával, és a városból sem lettem kitiltva – vigyorgott kínosan, a papnő pedig valódi anyai szigorral sandított rá. – Myrnea, ők itt az Árnyak Vysterából: Emeril, Nash, Seth és a vezetőjük, a Hiúz.
- Örvendek, hogy megismerhetlek titeket – biccentett kedves mosollyal a nő. Bár az arca makulátlanul fiatalos volt, mézszőke hajában pedig egyetlen ősz szál sem csillant, a tekintete már-már ősi bölcsességet és mellette nagymamákra jellemző jámborságot tükrözött. – Chyrennas már mesélt rólatok és kalandos történetetekről. – A Hiúz Chyrennas felé vetett bosszús és figyelmeztető pillantását meglátva felemelt kézzel hozzátette: – Nem kell aggódnotok, nem adlak fel titeket senkinek. A könyvtár összes papnőjét és írnokát titoktartási kötelezettség köti, az információkat kizárólag engedéllyel jegyezzük fel, és másnak nem adjuk ki. Ha csak úgy bárki hozzájutna az itt tárolt iratokhoz, végtelen káosz törne ki.
- Ez esetben külön köszönjük, hogy hozzáférést biztosítasz számunkra a feljegyzésekhez – biccentett hálásan Emeril, érezte a helyzetük súlyát a nő szavaiból.
- Feltételezem, ettől függetlenül nem engedsz be minket csupán Chyrennas kérésére – tette hozzá a Hiúz, s bár Emeril kissé neheztelően pillantott rá a nyers hangnem miatt, Myrnea elismerően mosolygott.
- Vág az eszed, Hiúz – jegyezte meg, s Nash a Hiúz helyett is felháborodott a lekicsinylő hangnem miatt, annak ellenére, hogy tudta, a nő valószínűleg kétszer olyan idős, mint a vezetőjük. – Valóban nem engedhetlek be benneteket a két szép szemetekért. Arra a részlegre nem, ami nektek kell – Seth csalódottan fújtatott, de a nő folytatta. – Meglehetősen szigorú a szabályzat az efféle adatokra vonatkozóan, de van egy másik, egyszerű szabály, ami ezt felülírja. Ha viszel valamit, hoznod is kell valamit.
- Meséljünk Vysteráról a Moryusról szóló információkért cserébe – felelte azonnal a Hiúz, Myrnea pedig bólintott.
- Pontosan.
    Emeril aggódva pillantott a Hiúzra.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
- Nincs más lehetőség.
- Nekem most már piszkosul kezd elegem lenni a sötétben tapogatózásból, és ha ez kell ahhoz, hogy ne ragadjunk itt végleg, hát akkor legyen – szólt közbe Nash. – Emlékezzetek, mit mondott Adrene. Moryus nélkül fabatkát sem ér bármilyen információ. 
    Bár Emeril szíve mást súgott, kénytelen volt beismerni, hogy igazuk van. Sóhajtott hát egyet, s bólintott.
- Információt az információért. Megegyeztünk – szólt végül a Hiúz, s Myrnea szemébe ismét visszaköltözött a határtalan jólelkűség fénye.
 

    Emeril őt is megértette. Kedves és segítőkész nőnek tűnt, de kötötték a könyvtár szabályai. Be kellett vallania, hogy bármennyire is elővigyázatos volt, kíváncsivá tette, miféle tudást rejthetnek a könyvtár falai, amit ennyire őriznek. Miféle ezeréves titkok heverhetnek itt a sötétben, súlyos emlékeket őrizve magukban. Mióta Maeronth földjére léptek, az ő csekély mágiája is életre kelt, eddig még nem mert belegondolni, mi minden mást fedhet még fel előttük ez a világ.
    Myrnea valószínűleg láthatta a tekintetében a felcsillanó tudásvágyat, mert biztatóan elmosolyodott.
- Gyertek, ne ácsorogjunk hát itt kint. Minél előbb látunk hozzá a kutatáshoz, annál hamarabb találhatjuk meg az információt, amire szükségetek van – terelte őket befelé. Ahogy a lépcsőkön sétált fölfelé, a szél fellibbentette a pallája vállát, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szoborhoz hasonló szárnyai nőttek volna.
 

   A könyvtár hatalmas, kétszárnyú, vaspántos ajtajához érve a két izmos, alabárdot tartó őr biccentett Myrneának, s beengedték őket. Az épület kívülről is gyönyörű volt, de belülről maga volt a csoda. Méretes márványoszlopok között végeláthatatlan polcok sorakoztak, rajtuk számtalan könyv és tekercs foglalt helyet. A hosszú, egybefüggő teret megtöltötte a könyvek és a pergamen illata, a mozaikos ablakokon beszűrődő fény látható sugarakat képezett a szálló porban. Írnokok és papnők sétálgattak és csevegtek halkan, mindegyikük ment a saját dolgára. A falakon, a polcok fölött részletgazdag freskók futottak végig, mindegyik egy-egy történetet mesélt el. Az egyiket látva Nash ereiben megfagyott a vér. Pontosan az a jelenet volt, amit álmában látott. A festmények összeértek, majd a mennyezeten egyesültek, kirajzolva egy világos és egy sötét urat.
 

    A terem végében kétoldalt egy-egy ajtó nyílt, közöttük pedig egy fiatal lány várakozott, hozzá vezette őket Myrnea. A lány növendék lehetett, ugyanis Myrneával ellentétben az ő leple szürke volt, nem fehér. Ébenfekete haja ki-kiszabadult rakoncátlan kontyából, égszínkék szemeit kíváncsian emelte az érkezőkre, de lesütötte aztán, mikor odaértek hozzá.
- Myrnea anya… – hajtott fejet tisztelettudóan.
- Árnyak, ő Niessa, a tanítványom. Ő segít majd nektek kutakodni. Niessa, ők az Árnyak: Hiúz, Emeril, Nash és Seth.
- Azt hittem, te is velünk jössz – billentette félre a fejét Seth csodálkozva.
- Nem. Én egy írnokkal elkezdem lejegyezni a történeteteket Vysteráról, amit hajlandóak vagytok elmondani. A különleges mágikus jelenségek egyébként is Niessa szakterülete – mosolygott büszkén a lányra, aki a dicsérettől elpirult, s egy hajtincsét a füle mögé igazítva zavartan félrepillantott.
    Seth most vette csak észre Niessa kerek fülét látva, hogy a lány nem is oleni, hanem ember, s egészen meglepődött, hogy ennek ellenére mégis ennyire ért a mágiához.
- Melyikőtök mesél nekem az izgalmas világotokról? – csapta össze a két kezét izgatottan Myrnea.
    A Hiúz előrelépett.
- Csapatunk legbölcsebb és legnagyobb tudású tagja Emeril. Ő képes közülünk a leghitelesebb információkkal és történetekkel szolgálni.
    A nő meglepődött a válaszon. Azt gondolta, vezetőjükként a Hiúz fog ajánlkozni, nem gondolta volna, hogy ennyire nagyra tartja a csapattársait. Emeril ha csodálkozott is, hogy a Hiúz ekkora bizalmat szavaz neki, nem mutatta, csak előrelépett.
- Állok szolgálatodra, Myrnea anya – biccentett.
- Rendben, akkor menjünk is, ne vesztegessük a drága időt! A levéltárban nyugodtan tudunk beszélni – indult előre a nő mosolyogva, ám mielőtt Emeril követhette volna, a Hiúz a karjánál fogva visszatartotta.
- Légy óvatos – súgta neki.
   Emeril tekintete az övébe rejtett késekre siklott, majd bólintott, s elindult Myrnea után. Chyrennas nyújtózott egyet, láthatóan kényelmetlenül érezte magát egy ilyen nyugodt és csendes helyen.
- Nos, én úgysem kellek a kutakodáshoz, amíg ti elvagytok, inkább kimegyek a városba, megnézem, miféle ünnepségre készülnek – szólt, majd búcsúzóul intett a csapatnak, s máris a kijárat felé vette az irányt. Úgy eltűnt a könyvtárból, mintha egy börtönből menekült volna.
- Valaki mintha nem szeretné a könyveket… vagy csak utál tanulni – vigyorgott Seth, Niessa pedig halkan felnevetett a megjegyzésén.
    A Hiúz visszafordult a lányhoz.
- Köszönjük, hogy segítesz nekünk, Niessa.
- Ez a dolgom – biccentett a lány. – Myrnea anya említette, hogy egy nagyerejű mágust kerestek.
- Így van. Egy Moryus Cleagan nevű olenit, aki úgy ötszáz éve csinált valami… különlegeset – felelte Nash, s a végén óvatosságból a Hiúzra pillantott.
    Akárhogy is, inkább nem akart itt mindenki előtt a világok közti kapunyitásról beszélni, bármennyire is egy könyvtárban voltak. Őt nem hatotta meg a titoktartási kötelezettség, amiről Myrnea beszélt, felőle akár a szentekre is esküdözhettek volna, akkor sem hitte volna el.
- Értem. Hm. Valahol mintha már olvastam volna a nevét, de nem tudom megmondani, hol, ami azt jelenti, hogy ezen a szinten nem fogunk róla találni semmit – gondolkodott hangosan Niessa, közben a kezét tördelte. – Gyertek, van egy sejtésem, hol kezdjük a kutatást – intett, majd elindult a bal oldali ajtó felé.
 

    A többiek követték, bár a Hiúznak nem tetszett a helyzet. Főleg, miután a lány az övére akasztott kulcsok egyikével kinyitotta az ajtót, s beléptek. Egy kanyargó, sötét csigalépcső vezetett a mélybe. Fáklyák világítottak minden fordulóban, de mégis már-már elfeledettnek tűnt az út. Seth nagyon nem örült neki, hogy ismét a föld alá kellett lemenniük, kissé jobban is figyelte a zugokat veszély után kutatva, s a Hiúz sem tett másképp. A föld alatt egy, a fentivel szinte teljes mértékben megegyező terembe kerültek, s bár a lépcsők vezettek még tovább lefelé, megálltak az első szinten.
- Nem valami kellemes a hely, emiatt bocsássatok meg, de az itt tárolt könyvek és iratok igen érzékenyek a napfényre – szabadkozott Niessa, bár úgy tűnt, őt magát zavarja a leginkább ez a környezet.
Voltak fáklyák a falakra kihelyezve, mindegyik sor végén egy-egy, de a lány meggyújtott még egy lámpást is, ami a bejárat mellé volt odakészítve egy asztalkára, s csak azzal indult tovább. Seth, ahogy látta az aggodalmát, előrébb is nyomult, hogy ha bármi történne, meg tudja védeni.
- Van idelent valami, amitől ennyire tartasz? – kérdezte tőle meglepően óvatosan.
- Óh, nem… – jött zavarba még jobban a lány. – Csak… az itt lévő tekercsek közül néhány nagyon veszélyes varázslatok leírását tartalmazza. Némelyiket magát is… erős védelemmel látták el, és… – nézett körbe elővigyázatosan – voltak már rejtélyes balesetek.
- És ennek ellenére leengednek ide téged egyedül emberként? – csattant fel Nash, bár ő nem volt ennyire babonás, de látta a lány félelmét.
- Nincs egyedül. Itt vagyunk vele – húzta ki magát Seth, a Hiúz pedig lemondóan sóhajtva a fejét csóválta.
Niessa hálásan mosolygott rá, s ettől Seth még jobban kihúzta magát.
- Köszönöm. Valójában az anyák elláttak egy védelmező amulettel, mikor először leengedtek ide. Csak hát… attól még ijesztő belegondolni – szólt zavartan.
 

    Nasht kezdte irritálni, hogy a lány mindentől zavarba jön, szinte már a létezéshez is engedélyt kér, az pedig főleg, hogy ennyire elvette Seth amúgy sem túl sok eszét. Bár magában jót mulatott rajta, hogy a férfinek ennyire imponált. Érezte, hogy ezzel még fogja a vérét szívni. Niessa továbbsétált a sorok közt, majd az egyik mellett megállt.
- Ez lesz az. Itt tároljuk a négy-ötszáz évvel ezelőtti történések feljegyzéseit. Legalábbis azokat, amiket igyekeztek eltitkolni a legtöbbünk elől.
Seth végignézett az impozáns hosszúságú polcsoron, s elismerően füttyentett.
- Ezt nevezem én sumákolásnak… – jegyezte meg.
- Úgy tűnik, itt is szeretnek titkolózni – tette hozzá Nash, s végighúzta az ujját egy könyv gerincén, majd elmorzsolta a tetemes mennyiségű port, ami lejött róla.
- Nos, igen. Maeronth tele van titkokkal, és ide kerülnek azok, amikről mindenki szeretne megfeledkezni.
- Akkor hogyhogy nem lett elpusztítva az efféle tudás? – nézett a lányra kérdőn a Hiúz, s valahogy rossz érzése támadt.
- Az anyák azt szokták mondogatni, hogy Olvetariae mindent lát és semmit sem felejt – felelte Niessa ártatlan hangon, mintha csak egy leckét mondana fel a könyvből.
    A Hiúz és Nash viszont összenéztek. Talán ez lehetett az indok, ami miatt Moryus eltűnt. És talán ez megmagyarázza azt is, miért nem hallott még senki a világok közti utazásról.
- Jobb, ha nekilátunk. Nagyon hosszú ez a sor, és attól félek, több napig is eltarthat, míg találunk valamit – emelte magasra Niessa a lámpást, s ahogy a fényében felsejlett a polcokon heverő temérdek könyv, napló és tekercs, a többiek is átérezték ezt a félelmet.