A falubeliek jól ismerték a Dien’than ikreket. Nem volt köztük olyan, aki ne tudta volna, kik ők, hisz az elfek között ritkaság volt az ikerszülés. Sokat emlegették őket, a szenvedélyes, nyughatatlan Zendart és öccsét, a folyton álmodozó Zathrist. Bár jellemük sokban eltért, mégis alig akadt, aki meg tudta különböztetni őket egymástól. Amit Zendar előszeretettel ki is használt.
–    Jó reggelt, Helana! – köszönt rá egy kedves mosollyal az egyik vadászhölgyükre. – Hogy sikerült az éjjeli portya?
   A vöröshajú, bőrökbe öltözött nő megállt Zendar előtt, és levette a válláról a zsineggel összekötözött tetemeket.
–    Jobb is lehetett volna. Csupán két rókát sikerült ejtenem. Ezekből nem jön ki több egy pár kesztyűnél – sóhajtott gondterhelten.
–    Ne bánkódj. Meleg évszak van, télig még van időd szarvast lőni.
   Helana a fejét csóválva elmosolyodott.
–    Hová lennénk a végtelen derűlátásod nélkül, Zathris…
   Zendart végtelen büszkeség töltötte el öccse nevének hallatán. Ismét elég meggyőző volt, megint lesz mit Zathris orra alá dörgölnie.
–    Szükséged van segítségre? – kérdezte kedvesen, palástolva az elégedettségét.
–    Köszönöm, nem. Megnyúzom ezt a két rókát, azzal elleszek egy darabig. Kérdezd meg apádat, neki mindig kell valamit segíteni.
   Zendar bólintott, de mielőtt elindulhatott volna, Helana még utánaszólt.
–    Óh, és Zathris! Szólj a bátyádnak, hogy tartsa távol magát a lányomtól!
–    Kétlem, hogy hallgatna rám, ha Ilienről van szó – nevetett Zendar.
–    Azért csak próbáld meg – mosolygott a nő, majd a hátára vetette a rókákat, és elindult velük hazafelé.

 

   Ahogy Helana hátat fordított, Zendar elvigyorodott. Eszében sem volt távol tartania magát Ilientől. Sőt… meglehetősen közel akart lenni hozzá. Sarkon fordult, és már sietett is az erdő felé. Mióta betöltötte a százat, cseppet sem bírta, ha bárki meg akarta mondani, mit csináljon. Persze megtette, amire az idősek kérték – főleg, ha az apja –, hisz a klánjuk hierarchiája megkövetelte, de azt egyáltalán nem tűrte, ha a szíve ellen szóltak.
   Nem kellett sokat gyalogolnia, mire megtalálta az erdő szélén az elhagyatott vadászkabint. Rég nem használták már, mióta a szarvascsorda továbbvándorolt innen, de neki épp jól jött. Tökéletesen beolvadt a fák közé, deszkái és teteje pedig jól elrejtették a kíváncsiskodó szemek elől. Ahogy megmászta a létrát, Ilien habozás nélkül a nyakába vetette magát, és forrón megcsókolta.
–    Zendar, már azt hittem, sosem jössz… – lehelte a lány.
   Zendar elégedetten mosolygott. Ilien tökéletesen meg tudta őt különböztetni őt az öccsétől, még sosem tévesztette őket össze. Ezt szerette benne a legjobban. 
–    Tudod jól, hogy semmi nem tarthat vissza tőled – búgta halkan, majd újra megcsókolta őt.
   Ujjait végigfuttatta hosszú, élénkvörös hajában, s hagyta, hogy megborzongjon a selymes érintéstől.
–    Na és anyám? – húzódott el egy pillanattal később Ilien. Arca olyan vörös színben égett, akár a haja.
–    Az imént beszéltem vele. Jó néhány órára el lesz foglalva a bőrök kikészítésével.
   Ilien pajkosan elvigyorodott, majd lecsúsztatta a válláról a ruháját.
–    Akkor még van néhány szabad óránk.
   Zendar felnevetett, és hezitálás nélkül a karjaiba vonta a lányt. Piszkosul szerencsésnek érezte magát.

 

   Órákon át senki nem zavarta őket, és ki is használtak minden szabad pillanatot. Magasan járt már a nap, mikor egy váratlan látogatójuk érkezett.
–    Sejtettem, hogy itt talállak titeket – szólalt meg.
   Zendar hátra sem nézett, csak elvigyorodott, ahogy Ilient csókolta.
–    Hol máshol lennénk, drága öcsém?
   Zathris keresztbe fonta a karját, és a fejét csóválva nézett végig rajtuk. Egy percig sem zavartatták magukat, de ez egészen megszokott volt tőlük. Ilien még az elfek között is egészen szabad felfogású lány volt, és már elég hamar feltüzelte a gondolat, hogy ne csak egy, hanem két Zendarja legyen – volt is részük néhány közös kalandban, ami csak még jobban megalapozta köztük a bizalmat.
–    Helana reméli, hogy sikerül értelmet vernem abba a kemény fejedbe, Zendar. A reggeli „beszélgetésünk” után főleg – vigyorodott el halványan Zathris.
   Zendar felnevetett, majd lehengeredett a lány mellé, és kihívóan sandított az öccsére.
–    Be kell ismerned, Zathris… piszok jól alakítalak téged.
–    Csak nehogy egyszer bajba sodord magad vele.
–    Ne beszélj marhaságokat – legyintett Zendar. – Tudod jól, hogy apánkon és Ilienen kívül alig van valaki, aki meg tudna különböztetni minket. Ők is inkább csak akkor, ha mindketten jelen vagyunk.
–    Meglehet. De nem kellene Ilient sem bajba sodornod az anyja előtt.
–    Nagy lány vagyok már, Zathris. Ne aggódj értem – nevetett Ilien, s kacéran nyújtózott. – Ne aggodalmaskodj ennyit, gyere inkább, csatlakozz…
–    Jobb lenne inkább, ha hazamennél. Anyád kitér a hitéből, ha megtudja, hogy megint Zendarral voltál.
–    Majd azt mondom, összetévesztettelek vele, és téged rángattalak ágyba – vigyorgott pimaszul.
–    És ezt ki fogja elhinni szerinted? – húzta fel a szemöldökét Zathris, de végül megenyhült, és velük együtt nevetett.
–    Tényleg nem kellene ennyit aggodalmaskodnod, öcsi – vigyorgott rá Zendar.
   Fivére megvonta a vállát.
–    Meglehet. Minden esetre szólni akartam, hogy nem tudok nektek tovább falazni, dolgom van az erdőben. Jobb lenne, ha tényleg visszamennétek a faluba, és lehetőleg külön.
   Zendar a szemét forgatta, és közelebb húzta magához a lányt.
–    Csak még öt percet, anyu… – biggyesztette le az ajkát.
   Zathris nem bírta ki, felnevetett a látványtól. A fejét csóválva legyintett.
–    Én szóltam. Ha lebuktok, az innentől a ti felelősségetek.
   Ilien vigyorogva beharapta az ajkát. Ez volt a gyengéje, ha a fivérek együtt nevettek, ilyenkor mindkettejük szeme ugyanúgy csillogott. Néha már úgy érezte, mintha képesek lennének gondolatban kommunikálni. Ahogy most is egyetlen szó nélkül nézték egymást, és mégis mintha mindent értenének, ami a másikban történik. Egészen elkápráztatta a kettejük közti páratlan összhang.
   Zendar nyújtózott egyet.
–    Menj csak. Hamarosan mi is visszamegyünk, ígérem. De előtte… – vigyorodott el pajkosan, majd maga alá vonta Ilient, és a nyakába harapott.
   Zathris fejcsóválva nevetett, majd inkább megfordult, és kettesben hagyta őket, mielőtt Ilien megint berángatná őt is. Most fontosabb dolga volt, mint hogy velük enyelegjen. Felderíteni indult délre, a hegy csúcsa felé. Volt valami különleges azon a vidéken, aminek utána akart járni, és legalább addig sem kellett a falubeliek pillantásait elviselnie.

 

   Szeretett köztük élni, mindennél jobban szerette az otthonát, de… ő nem olyan volt, mint Zendar. Bátyja élvezte az élet minden pillanatát, büszke volt a származására, és mindig mindenben számíthatott is rá. Mégis voltak a faluban néhányan, akiktől nem tudta megvédeni őt.
   Az anyjukat mindenki szerette, ő volt a klán legjobb gyógyítója. Apjuk rajongott érte, és sosem voltak boldogabbak, mikor megtudták, hogy gyermekük születik. Zendarra számítottak… rá viszont nem. A fő gyógyítótól azóta megtudta, hogy nem véletlenül olyan ritka az elfek között az ikerterhesség. Vékony, törékeny alkatukat végtelenül megviseli két gyermek kihordása és megszülése. Anyjuk páratlanul erős volt, de Zendar után az ő születésébe belehalt. Apjuk ugyanúgy szerette mindkettejüket, sosem mutatta, hogy neheztelne rájuk, ő mégis többször is látta elhatalmasodni fölötte a gyászt. Néhányan a faluból azonban korántsem voltak ilyen megbocsátóak. Ez a néhány elf őt tette felelőssé az anyjuk, a klánvezető feleségének haláláért. Apjuk és Zendar mindig megvédték őt, de nem lehettek vele minden pillanatban. Emiatt bár szerette a falujukat, mégis néha kifejezetten kereste az alkalmat, hogy minél messzebbre kerülhessen onnan.

 

   Nagyot sóhajtott, ahogy felnézett az előtte magasló hegycsúcsra. A társainak valóban azt mondta, azért jár erre felderíteni, mert furcsán viselkednek errefelé az állatok, de valami egészen más oka is volt. Különleges szerzetek jelentek meg a hegygerinc északi oldalán: emberek. Egész életében azt hallgatta a klán bölcseitől, milyen szörnyetegként bántak az emberek az elfekkel a háborúban, hogy miattuk kellett a fajtársainak elmenekülnie ide, északra az erdőkbe. Rengeteg történetet hallott az emberek kapzsiságáról és hatalomvágyáról, de még sosem látta őket. Amíg hetekkel ezelőtt fel nem fedezte ezt a családot a hegyekben.
Eleinte végezni akart mindükkel, de ahogy meglátta, milyen esetlenek és mégis milyen alázatosak az erdővel szemben, megesett rajtuk a szíve. Azóta mindig visszajárt ide, és a fák közül figyelte őket, hogy többet megtudhasson az emberekről. A kíváncsisága erősebb volt, mint az aggodalma.
   Már messziről megérezte a levegőben a tűzhely jellegzetes füstillatát, ebből tudta, hogy már nincs olyan távol. Csendben, a fák óvó árnyékába húzódva haladt, ahogy közelebb ért. A klán legjobb vadásza tanította őt lopakodni és becserkészni, ami most kifejezetten hasznára vált. Párszáz méterről egy fejsze csattogása hallatszott, majd lassan megpillantotta a karámot is, ahol néhány kecskét tartottak. Korábban már látta, ahogy az asszony a kecskéket feji. Egészen megdöbbentette, milyen jól bánnak az állatokkal. A karám mellett egy takaros faház állt, kéményéből füst szállt lustán az ég felé. Meglehetősen szép munkának tartotta, bár az elfek kultúrájától egészen távol állt a szerkezete és kialakítása. Szívesen megnézte volna belülről is, de eddig még sosem merte jobban megközelíteni őket. Csupán figyelte a családot, hogyan élnek, mit csinálnak, mennyire jelentenek veszélyt a népére. Megállt az egyik fa alatt, s a törzse mögé rejtőzve nézte a takaros otthont.

 

   Hamarosan kinyílt a ház ajtaja, és két gyermek szaladt ki rajta. Vastag prémekbe voltak öltöztetve, de ennek ellenére is úgy tűnt, cseppet sem zavarja őket a hideg. Játszani, fogócskázni kezdtek, nyomukban pedig megjelent az anyjuk. Jól megtermett asszony volt, már-már férfias alkattal bírt az elf nőkhöz képest. Haját vastag kontyba fogta, hóna alá egy fém kannát szorított. Zathris náluk látott először efféle eszközt: ebbe fogták fel a kecskék tejét. Minden nap ilyentájt a nő kiment, és ellátta az állatokat, miközben a férfi fát vágott, a gyerekek pedig játszottak. Szerette őket nézni. Békés családnak tűntek, semmit nem látott bennük az elfek által annyira gyűlölt szörnyetegekből. Egyre inkább kételkedett a saját népe bölcsességében.
   

   Ahogy elmerengett, nem vette észre, hogy mellette az aljnövényzetben motoszkál valami. Akkor kapta csak oda a fejét, mikor két bokor közül előrebucskázott az egyik embergyerek. Ahogy meglátták egymást, meglepettségükben mindketten hátratántorodtak. Zathris automatikusan az övébe dugott tőréért nyúlt, de az utolsó pillanatban visszafogta a kezét, hogy meg ne ijessze a gyereket. A kisfiú alig volt több négyévesnél, ámulva, tágra nyílt szemmel bámult rá. Hosszan nézte őt, még a száját is eltátotta, amitől Zathris egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem tudta, mit tegyen. Szaladjon el, és vissza se jöjjön többé, mintha mi se történt volna? Vagy próbálja meg megnyugtatni a gyereket? De hisz nem is tűnt zaklatottnak vagy rémültnek, inkább… kíváncsinak. A fiú egy lépést tett az elf felé, kis kezével a sálját szorongatta.
–    Te egy tündér vagy? – szólalt meg. Hangjából és tekintetéből olyan áhítat áradt, hogy Zathris egy pillanat alatt ellágyult tőle.
   Elmosolyodott, és lazított a testtartásán.
–    Nem. Elf vagyok.
   A kisfiú egészen felélénkült, szemét, ha lehet, még nagyobbra nyitotta, már-már úgy tűnt, menten kiesik a helyéről a nagy csodálkozásban.
–    Mi az az elf? – kérdezte ámulva.
–    Hát… olyan, mint én – nevetett zavartan a férfi. – Olyanok vagyunk, mint ti. Csak mi az erdőben élünk.
–    Mi is az erdőben élünk. Anya mindig azt mondja, az erdő az otthonunk – mosolygott lelkesen a kisfiú. – Miért jöttél ide? – billentette oldalra a fejét.
   Zathris kedvesen mosolygott, és leguggolt a gyerekhez.
–    Hallottam, milyen szép házatok van, és eljöttem megnézni – kacsintott.
–    Ugye, milyen szép? Apukám építette! Ő épít nekem játékokat is! Annyira ügyes az apukám! – lelkesedett fel egészen a fiú, és közelebb ment Zathrishoz.
–    Igen, azt látom. Nagyon ügyes apukád van.
–    Ő a legjobb apa! – csapta össze a kezét kacagva a gyerek.
–    Hogy hívnak, kisfiú?
–    Samuel Shaw vagyok, de senki nem hív Samuelnek, csak anya, mikor mérges.
–    Hogy szólítanak akkor?
–    Samnek.
–    Örülök, hogy megismerhetlek, Sam. Én Zathris vagyok.
–    Zattis! Nagyon mókás neved van! – nevetett Sam, majd hirtelen megakadt a tekintete az elf hegyes fülén. – Hű… Miért ilyen a füled?
–    Minden elfnek ilyen füle van. Régen rosszak voltunk, és az erdő anya jól meghúzta érte a fülünket, így ni! – csípte meg játékosan a gyerek hidegtől kipirosodott fülét.
  Sam jókedvűen felkacagott, és elhessegette a fülétől a férfi és a képzeletbeli erdő anya kezét. Zathris ellágyulva nézte őt. Más volt, mint az elfek, az egész arcberendezése eltért, de mégis olyan tiszta gyermeki ártatlanság áradt belőle, mint az ő fiataljaikból. 
–    Gyere, megmutatlak apukámnak! – rántotta ki a gondolataiból a gyerek, ahogy megragadta a kezét, és elkezdte a ház felé húzni.
–    Nem biztos, hogy jó ötlet apukádat favágás közben zavarni – felelte kissé habozva, majd hirtelen megdermedt, ahogy hideg fém érintését érezte a halántékánál.
–    De még mennyire nem jó ötlet – hallatszott a háta mögül egy fagyos női hang, amit íjhúr feszülésének recsegése követett.
   Zathris védekezően felemelte a kezét.
–    Nem jelentek veszélyt… – kezdett bele, de mielőtt befejezhette volna, Sam odarohant a nőhöz, és megrángatta a szőrmekabátját.
–    Ne bántsd őt, Maya! Ő a barátom!
–    Menj be a házba, Sam! Ez egy elf!
–    Ő Zattis, és a barátom! Ne bántsd!
–    Elég legyen, Sam! – lökte odébb a kisfiút a nő.
–    Esküszöm, hogy nem akarok semmi rosszat – szólt közbe Zathris óvatosan. – Csupán beszélgettem a fiaddal, nem akarok bántani senkit. Kérlek… engedd le az íjat. Nem jelentek veszélyt, ígérem.
–    Ő az öcsém – felelte fagyosan a nő.
–    Bocsáss meg…
–    Miért higgyek neked? Trükkös egy népség az elfek, minden falubeli figyelmeztet, hogy ne csábuljunk el a csalfa beszédjüknek…
–    Ahogy az én falumban is óva intenek az emberek kegyetlenségétől. Mégis itt vagyok. Nem akarom bántani sem az öcsédet, sem téged.
   A lány habozni tűnt.
–    Ne bántsd, Maya! – kérlelte tovább a kisfiú.
   A lány végül mély levegőt vett, és leengedte az íjat. Zathris megkönnyebbülten sóhajtott, majd lassan a lány felé fordult. Ahogy meglátta az arcát, menten el is szégyellte magát, hogy Sam anyjának gondolta őt. Érett hangja ellenére meglepően fiatal volt, még a tizennyolcat sem töltötte be. Barna haja és szeme egy őzre emlékeztette, egy pillanatra el is mélázott.
–    Mi az, nem láttál még embert? – húzta el a száját Maya, de csupán a saját ámulatát próbálta palástolni – ő ugyanis még nem látott eddig elfet.
–    Őszintén… nem. Ti vagytok az első emberek, akikkel találkoztam – felelte a férfi sóhajtva.
   Ezen Maya is meglepődött, és zavartan félretekintett. Elrakta végül az íját, és a nyílvesszőt is visszacsúsztatta a tegezbe.
–    Mégis hogy kerülsz akkor ide? – kérdezte még mindig távolságtartóan, de némi kíváncsiság vegyült a hangjába.
–    Azt mondta, meg akarja nézni a szép házunkat – húzta ki magát Sam büszkén, mire Zathris csak nevetve megvonta a vállát.
–    Nem kellene itt lenned – csóválta a fejét Maya, majd Sam felé fordult. – Neked pedig végképp nem lenne szabad ilyen messzire kószálnod a háztól. Anya megöl, ha megtudja, Sarah pedig már egész biztosan égen-földön téged keres.
–    Nem akarok Sarahval játszani! Ő állandóan csak babázni akar!
–    Ha pedig anya megtudja, hogy elkószáltál, kénytelen leszel vele babázni, mert anya elveszi a játékaidat.
–    Jaj, olyan vagy! Jó, visszamegyek – dobbantott a fiú morgolódva, de még odafordult az elfhez. – Pá, Zattis! – intett neki, majd visszarohant a házhoz.
–    Elbűvölő öcséd van – mosolygott Zathris, miután integetett a kisfiúnak.
–    Szóval Zattis… – fonta keresztbe maga előtt a karjait a lány.
–    Zathris, igazából. Te pedig ezek szerint Maya vagy.
   A lány bólintott.
–    Mit keresel itt valójában? – kérdezte.
–    Egy szarvascsorda vándorlását követem, így vettem észre a házatokat. Tudod… a népem valóban úgy véli, ti emberek veszélyt jelentetek ránk, és meg akartam bizonyosodni, hogy igazat mondanak-e.
–    És mire jutottál? Vad szörnyetegek vagyunk, akik leigázzák az elfeket? – kérdezte gúnyosan a lány.
–    Azok után, hogy nyílvesszőt szegeztél a fejemnek? – húzta fel a szemöldökét egy félvigyorral a férfi. 
   Maya az ajkába harapva félrenézett, ezt teljesen jogosnak érezte.
–    A kérdésedre válaszolva nem, egyáltalán nem – csóválta meg a fejét az elf. – Sőt, egészen lenyűgöző, milyen harmóniában éltek a természettel.
–    Kénytelenek vagyunk – sóhajtott fel a lány, és nekidőlt egy szomszédos fa törzsének. – Bármennyire is békésnek és takarosnak tűnik ez így – nyújtotta ki a kezét a ház felé –, nem azért élünk itt, mert itt szeretnénk.
–    Hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Zathris.
–    Régen a hegy túloldalán éltünk egy faluban Meronne mellett. Sam már nem ismerte azt a falut, ő és Sarah már itt születtek, de én még emlékszem rá. Kedves közösség volt, de az ispán egy megátalkodott, kapzsi szörnyeteg. Korábban sem voltunk vagyonosak, de ő teljesen elnincstelenített minket. Elvesztettük a házunkat is, így kénytelenek voltunk eljönni. Addig vándoroltunk, amíg meg nem találtuk ezt a nyugodt helyet, és itt letelepedtünk, és új életet kezdtünk.
–    Ez rettenetes… – szörnyülködött a férfi. – Hogy lehet egy vezető ilyen becstelen?
–    Hidd el, az embereknek sokkal nagyobb bajuk van, mint hogy az elfekkel foglalkozzanak – mosolygott keserűen a lány. – A legtöbb jómódú ilyen. Kisemmizik a szegényeket. Így aztán az átlagembereknek fontosabb, hogy valahogy életben maradjanak, mint az elfek utálata.
–    Akkor miért szegeztél rám nyílvesszőt?
   A lány vállat vont.
–    A szóbeszédet azért én is hallottam, és bár a hegyen túl nem foglalkoznak az elfekkel, de mindenki tudja, hogy ez már a ti területetek. Csodálkoztam is, hogy eddig nem találkoztam a fajtáddal.
–    Mi nem járunk erre. Északabbra élünk az erdőben.

 

   Maya megengedett magának egy pillanatot, hogy jobban megnézhesse a férfit. Egyáltalán nem tűnt olyan vérmes szörnyetegnek, mint amit néhány ember állít az elfekről. Sőt, bármennyire is furcsa volt a szeme állása és a hegyes füle, egészen megkapónak találta a külsejét, éles arcvonásait és szikár alkatát. Egyáltalán nem bánta, hogy végül mégsem lőtte le.
–    Viszont amit elmondtál… az alapján kicsit sem bánom, hogy nem találkoztam még más elffel – szólalt meg aztán újra.
–    Ne is bánd. A legtöbben kérdés nélkül lemészárolnák az egész családod – sóhajtott a férfi.
–    Csak próbálják meg – húzta ki magát magabiztosan Maya. – Nem élnének addig, hogy elérjenek a ház közelébe.
–    Három hete figyellek titeket, és ezidáig nem vettetek észre – vigyorodott el sokatmondóan Zathris, s a lány magabiztossága máris letörni látszott.
–    Mi csak egy egyszerű család vagyunk – húzta el a száját. – Anyám így sem örül, hogy ennyit kószálok az erdőben. Az öcsémre és a húgomra kellene inkább vigyáznom.
–    Pedig az egyáltalán nem baj, ha szemmel tartod az élőhelyeteket, sőt. Úgy tudtok a leginkább felkészülni a veszélyekre, akár a természet erejére, akár vadállatokra, akár ellenséges népekre. Bár a mi klánunk régóta nem jár erre, de ha ismét megváltozik a szarvascsorda vándorlása, megeshet, hogy más elfek is rátok találnak. Minél felkészültebbek vagytok, annál jobb.
–    Te olyan jól ismered az erdőt… Nem tudnál megtanítani, hogyan vigyázzak a családomra? – hajolt előre a lány, és megfogta az elf karját.
   Zathris lenézett Maya íjhúrtól kérges ujjaira, és hirtelen elbizonytalanodott. Vajon mit tenne kockára, ha továbbra is találkozna vele? Mi lenne az ára a békességnek?
–    Nem tudom, Maya… Már így is veszélyben vagytok itt, és ha a klánom észreveszi, hogy ide járok…
–    Épp ezért kérlek, hogy segíts! A hegy túloldalára nem mehetünk vissza, itt kell megtanulnunk életben maradni!
–    A szóbeszédek ellenére segítséget fogadnál el egy elftől? Mi van, ha csapdába akarlak csalni?
–    Ha nem te, akkor megteszi utánad más, aki idetalál. Nincs vesztenivalóm, és te egyáltalán nem tűnsz olyan vad szörnyetegnek, mint a szóbeszédek elfjei.
   Zathris habozott, de Maya nem tágított.
–    Kössünk egyezséget! Te szeretnél többet megtudni az emberekről, én pedig szeretnék tőled tanulni. Taníts túlélni, és elmesélek neked mindent. Talán ha megismered az emberek oldalát, a társaidat is meg tudnád győzni, hogy nem különbözünk annyira tőletek.
   Zathris hosszan elgondolkodott. Volt igazság a lány szavaiban, sokkal bölcsebbnek tűnt, mint először gondolta volna róla. Valóban jó lett volna, ha meg tudja győzni a népét a tévedésükről, ha megértik, hogy az emberek is csak túlélni szeretnének – épp úgy, mint ők maguk. Valahol legbelül hitt benne, hogy véget lehet vetni az esztelen gyűlölködésnek. És hogy máshogy lehetett volna, mint hogy megértsék egymást? Végül elmosolyodott.
–    Legyen hát.

 

   Attól fogva Maya és Zathris minden nap találkoztak. Keményen edzettek, hogy Maya elsajátíthassa mindazt a tudást, amivel megóvhatja a családját. Zathris megtanította őt csapdákat készíteni, teljes észrevétlenségben megfigyelni, harcolni. Önvédelemre és rajtaütésre oktatta, még jelzőrendszereket is építettek a ház köré. Amíg pihentek, Maya fáradhatatlanul mesélt az emberektől, királyságokról, történelemről, Zathris pedig itta minden szavát. Meglepően olvasott volt a lány, bölcseket megközelítő tudással rendelkezett a világról – legalábbis az emberek oldaláról. Néha Sam is csatlakozott hozzájuk, de a gyerekek szüleit inkább elkerülték. Nem voltak biztosak benne, hogy jó szemmel néznék kettejük szövetkezését, és inkább nem kockáztattak.
   Zathris napról napra jobban meggyőződött, hogy mennyire félreismerik az embereket. Az elfek megkeseredtek, a régi korok emlékei mázsás súlyként nehezedtek rájuk az öregebbek, a „bölcsek” révén, és ettől képtelenek voltak szabadulni. Az emberek a rövid élettartamuk miatt könnyen és gyorsan felejtenek, túlteszik magukat a múlt sérelmein, de az elfek… ők emlékeznek. Bárcsak meg tudná őket győzni erről…

 

   Hogy a faluban ne tűnjön fel a gyakori távolléte, igyekezett aktívabban kivenni a részét a közös feladatokból, és az edzéseken is sűrűbben részt vett. Apjuk még gyerekkorukban a fejébe vette, hogy Zendarnak és neki kell a legjobb harcosoknak lenniük a klánban, így egészen fiatal koruk óta keményebbnél keményebb kiképzéseken vettek részt a bátyjával. Harctechnikájuk egyre jobbá és kifinomultabbá vált, összhangjuk még a legjobb harcosok között is páratlan volt. Fáradhatatlanul képezték magukat és egymást – igaz, néha csupán szórakozásból is megküzdöttek egymással.
   Míg Zathris a kardokat és hosszútőröket részesítette előnyben, Zendar a minél kisebb és cselesebb fegyvereket kedvelte jobban. Mindketten kétkezesek voltak, így páros fegyverekkel harcoltak. Kiképzésüknek hála a küzdelmeik hosszan tartó kavargásra hasonlítottak, fegyverek véget nem érő pörgése és suhogása volt a táncuk. Zathris mindig kitartóan hárította bátyja végtelen sorozását, és fordította mindet ellene, most azonban hamar a földön találta magát. Zendar fölötte térdelt, és elégedetten nyomta a tőrét fivére torkához.
–    Háh, még mindig képtelen vagy legyőzni, öcsikém! Nem csak születésben előztelek meg, de harcban is – vigyorgott fölényesen.
–    Csupán hagytalak nyerni, hogy csorba ne essék az önbizalmadon – nevetett Zathris, majd elfogadta bátyja segítő kezét, ahogy felhúzta őt a földről.
–    Ugyan, hol van így a kihívás? Egyszerűen csak jobb vagyok nálad – vigyorgott Zendar, ahogy megpörgette a tőrét az ujjai között.
–    Csak szeretnéd!
–    Akkor bizonyíts! – vette fel újra a támadóállást, és máris öccsére rontott.
   Zathris hárított. Bátyja minden csapását sikeresen kivédte, ám hamarosan ismét a torkánál találta a tőrét. Elütötte a sajátjával, majd ő lendült támadásba, de ezúttal is alulmaradt. Zendart kezdte aggasztani a viselkedése.
–    Mi van veled, Zathris? Hol jársz? – kérdezte, ahogy tőreit leengedve hátrébb lépett.
–    Hol lennék? Itt vagyok – mordult fel Zathris, és ismét támadott volna, de bátyja elhátrált.
–    Egy fenét vagy itt, teljesen máshol jársz fejben.
–    Úgy hangzol, mint Howe’rath mester – grimaszolt Zathris.
–    Nem kell harcmesternek lennem, hogy lássam, hogy valami nincs rendben. Az öcsém vagy – tárta ki a karját Zendar.
   Olyankor is megérezte, ha fivérét valami aggasztotta, amikor mások nem is sejtették. Nekik nem volt szükségük ehhez szavakra. Ez is egy ilyen alkalom volt, és csípőre tett kézzel várta, hogy öccse végül magyarázatot adjon.

 

   Zathris leült a fűbe, és a hosszútőrét piszkálta.
–    Te sosem gondolkodtál azon, miért gyűlöljük ennyire az embereket? – kérdezte egy hosszabb hallgatás után.
   Zendar felciccent.
–    Nincs ezen mit gondolkodni. Az emberek leigázták a népünket, és száműztek minket északra, a Nessirin túlra. A délen maradt társainkkal pedig azóta is úgy bánnak, mint az állatokkal. Mi ez, ha nem ok a gyűlöletre? – tárta ki a karját.
–    Úgy beszélsz, mintha ott lettél volna a háborúban – nézett félre Zathris.
–    Nem kellett ott lennem. Nagyapánk abban a háborúban halt meg. Az egész családunk hordozza a háború szörnyűségeit és emlékeit.
–    Mégis mit számítana az egész? Hegyi elfek vagyunk, a mi otthonunk mindig a Nessiri volt. A háború előtt is.
–    A délieknek viszont nem. Akik északra kényszerültek az erdeiek mellé, holott régen virágzó városokban éltek a Sakh mentén. Azokban a városokban, amiket az emberek aztán porig romboltak, hogy eltüntethessenek mindent, ami az őseinkből megmaradt. Veled ellentétben, öcsém, én beszélek az északi vándorokkal és felderítőkkel, amíg te az erdőt járod és álmodozol.
–    És hallgatod azok elbeszéléseit, akiket a háború óta sértettség és bosszúvágy fűt. De mi van, ha az emberek ugyanúgy szenvednek?
–    Megérdemlik – mordult fel Zendar. – Az lenne a legjobb, ha elpusztulna mind.
  Zathris elkomorodott. Összeszorított szájjal nézett félre.
–    Látod, ez a baj. Ítélkezünk anélkül, hogy ismernénk az ő oldalukat. Honnan tudod, hogy nem bánták meg, amiket az őseik tettek? Ami nekünk három nemzedék, az nekik majd húsz… Már rég elfeledték, mi volt akkor.
–    Épp ez a baj! Senkinek nem lenne szabad elfelejtenie! Neked sem!
–    Mi lenne, ha egyszer képesek lennénk félretenni a sértettséget, és megpróbálnánk békésen egymás mellett élni? Visszatérhetne mindenki a régi otthonába…
   Zendar gúnyosan felnevetett. Öccse naivitása kezdte egészen feldühíteni.
–    Az a te legnagyobb bajod, Zathris, hogy álomvilágban élsz – hajolt le öccséhez, és az ujjával megkocogtatta a fejét. – A világ itt van kint, öcsém, és nem az álmaidban.
   Zathris dühösen félreütötte bátyja kezét, és felpattant a földről.
–    Talán egyszer nem ártana kimásznod az önbecsülésed mögül, és mást is észrevenned magadon kívül! – mordult rá, majd sarkon fordult, és otthagyta őt.
–    Zathris! – kiáltott utána a fivére. – A fene az elvakult idealizmusodba! – vágta a földhöz dühödten a tőrét.

 

   Zathris amint látótávolságon kívül került, elrakta a fegyvereit, és rohanni kezdett. Csak rohant az erdőben céltalanul, el a falutól minél messzebbre. Gondolta, hogy a klántagoktól ilyen reakciót várhat, de hogy még Zendar sem volt képes megérteni… Az ő testvére és másik fele, akivel bármit megoszthatott és megbeszélhetett, akivel együtt léteztek és lélegeztek, még a szívük is együtt dobbant. Csalódás keserű íze jelent meg a torkában. Dühös volt, hogy a nagy elf büszkeség többet ért, mint a békesség. Úgy érezte, megőrül, ha még egy percet a sértődött társai között kell töltenie. Csak futott a fák között, míg végül ismerős környékre nem ért.
   Megállt az egyik fánál, és zihálva a törzsének dőlt. Zúgott a füle az adrenalintól, lába kellemesen bizsergett a futástól. Hagyta, hogy a kellemes kifáradás kiűzze a fejéből a nyomasztó gondolatokat. Neszre lett figyelmes egy távolabbi bokor felől, s lustán hátrahúzta a fejét, ahogy befúródott előtte a fa törzsébe egy nyílvessző. Jól ismerte már a tollakról Maya munkáját.
–    Egész jó lövés volt – mosolyodott el fáradtan, próbálta rendezni a légzését.
–    Egész jó? Egész jó?! – csattant fel tizenöt méterről Maya hangja. – Épp az orrod előtt fúródott a fába!
–    Távol volt tőle – nevetett a férfi. – Hangos vagy. Messziről hallottam, hogy a bokorban mocorogsz.
   Maya a hátára vette az íját, majd odasétált, és kihúzta a vesszőt a fából.
–    Talán szándékosan csináltam, mert nem akartalak véletlenül megsebezni – kacsintott rá, de ahogy meglátta a férfi arcát, komolyabbra vette a hangot. – Mi történt, tán nem az ördög elől futottál ennyire?
–    Nem. Az elf büszkeség elől – mordult fel Zathris. – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nagyon is jó, hogy nem találkoztál még más elfekkel.
–    Tudom, tudom. Kérdés nélkül végeznének velem és a családommal.
–    Végeznének ezek mindenkivel, ha tudnának – nézett félre dühösen.
   Maya elmerengett egy pillanatra. Nem tudta, mi történhetett, ami ennyire kiborította a férfit, de talán nem is akarta tudni. Rossz volt őt így látnia. Most vette csak észre, hogy az egészen kékes árnyalatú szeme mennyire beszürkült, ha ideges volt. Ráharapott az ajkára, majd gondolt egyet, maga felé fordította a férfi arcát, és megcsókolta. Zathris elkerekedett szemmel bámult rá, majd ahogy észbe kapott a hirtelen döbbenet után, elhúzódott tőle.
–    Mit csinálsz? – kérdezte egészen lefagyva.
–    Mégis mit csinálnék? Megcsókoltalak.
–    De…
–    Ne viselkedj már úgy, mint egy szűz kisfiú. Menekülni akarsz az elfek bolondsága elől? Jó! Akkor felejtsük el őket. Vagy azt hitted, én tán örökké remeteként akarok élni az apám házában?
   Ahogy beszélt, egészen kipirult, tekintetéből olyan dacos elszántság sugárzott, hogy Zathris képtelen volt elvonni róla a szemét. Mielőtt a józan esze közbeszólhatott volna, magához vonta őt, és forrón, szenvedélyesen megcsókolta. Maya érezte, hogy kifut a lába alól a talaj.

 

 

   Zendar fel-alá járkált a faluban. Nem találta a helyét, mióta fivérével összeszólalkoztak. Nem tudta, mitől tört rá öccsére ez a hirtelen igazságtudat, de aggasztotta. Mindig is álmodozó volt, érdekelték az emberek, de sosem ennyire. Nem tagadta volna meg értük a saját származását soha. Dühös volt rá, de szép lassan hatalmába kerítette az érzés, hogy Zathris valami hatalmas őrültséget fog csinálni, vagy bajba sodorja magát. Bizsergett a tarkója a veszélyérzettől. Nem bírta tovább, muszáj volt megkeresnie.
   Órákig bóklászott az erdőben, mire végre a nyomára akadt. Nem hiába, Zathris a vadászuk legjobb tanítványa volt, bár közelharcban mindig alulmaradt, eltűnésben és rejtőzködésben évekkel jobb volt nála. Valahol sértette az önérzetét, de mégis büszke volt rá. Csendben közelített, mígnem meghallotta Zathrist… nevetni. Döbbenetében elkerekedett a szeme. Sietve haladt egyre közelebb a hang forrásához, aztán meglátta őt egy ember lánnyal és egy gyerekkel játszani. Azon nyomban elöntötte az agyát a féktelen harag. Nem gondolkodott, kivont tőrrel rájuk rontott. Pillanatokon múlott csak, hogy Zathris időben észrevette őt, és kivédte a szúrást – centikre csupán Maya arcától. A lány szólni sem tudott a rémülettől, a gyerek azonban sikítva bújt a kabátja alá.
–    Mit művelsz, Zendar? – vicsorgott Zathris, ahogy ellentartott a fivére erejének.
–    Szóval ezért véded ennyire az embereket, ha? – őrjöngött Zendar.
   Két kézzel nyomta előre a tőrét, míg végül öccsének sikerült kibillentenie őt az egyensúlyából, és hátralökte. Zathris azonnal védelmezően az emberek elé állt.
–    Maya, vidd be Samet a házba – szólt nekik, de a szemét egy pillanatra sem vette le a bátyjáról.
–    De… – kezdett bele Maya, de az elf beléfojtotta a szót.
–    Eredj már! – rivallt rá.
   A lány azon nyomban az ölébe vette a zokogó kisfiút, és elrohant vele.
–    Ezért a szukáért árultad el a népedet? És még fel is csináltad? Mióta jársz ide titokban? – üvöltött Zendar, s máris támadóállásba állt.
–    Nem az enyém a gyerek, ő az öccse – felelte Zathris olyan higgadtan, amennyire tőle telt. – Ide hallgass, Zendar! Ők már évek óta itt élnek, tőlünk teljesen függetlenül, nem zavarnak senkit. Nem jelentenek veszélyt senkire, a saját zsarnok uraik elől menekültek ide. Nem akarnak mást, csak békében élni.
–    Azért volt a lánynál íj és fegyverek, ugye? – fröcsögte Zendar.
–    Valahogy túl kell élniük az erdőt.
–    Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – nevetett gúnyosan. – Mégis honnan tudhatod, hogy nem döntenek úgy egy nap, hogy levadásznak minket? Kifigyelik, hol és hogyan élünk, és hozzák magukkal a társaikat…
–    Hallod magad egyáltalán, Zendar? Teljesen elvette az eszed az emberek iránti gyűlölet…
–    Hóvölgyben nem maradhat egyetlen ember sem! – mordult fel Zendar, majd megindult a lány felé. Zathris azonban megvetette a lábát, és teljes vállszélességgel nekifeszülve visszatartotta őt.
–    Térj már észhez, Zendar! Hogy jelenthetnének ránk veszélyt? Azt hiszed, nem mértem fel a helyzetet már rég?
–    Már az is árulás, hogy életben hagytad őket!
–    Megismertem rajtuk keresztül az emberek szemszögét. Semmi mást nem akarnak, csak túlélni. Épp úgy, mint mi! Félreismertük őket, Zendar!
–    Az emberek mind szörnyetegek! Képtelenek békében élni! Tudod jól, mit műveltek velünk! Pusztulniuk kell!
–    Zendar, az istenekre! – mordult fel Zathris. – A fivérem vagy, az ikerbátyám! Kérlek téged, sőt, könyörgök… ne bántsd őket!
   Zendar őrjöngve fújtatott. Próbált kitörni öccse ellentartásából, de képtelen volt. Frusztráltan felkiáltott, de nem erőlködött tovább. Zathris kis híján előreesett, ahogy hirtelen megszűnt a nyomás. Zihálva lépett hátrébb tőle. Zendar szemében még mindig ott lobogott a tűz, de fivére elszánt, kérlelő tekintetét látva végül feladta.
–    Miért, Zathris? – kérdezte rekedt hangon.
–    Meg akartam őket érteni. Túl akarok lépni a népünk öntelt bosszúvágyán. Hidd el, ha megismernéd őket, belátnád te is, mennyire eltúloznak mindent a bölcsek…
   Zendar türelmetlenül felemelte a kezét.
–    Nem ölöm meg őket, mert az öcsém vagy és szeretlek. De nem fogom tovább hallgatni ezt a gyalázatot. Elárultad a saját néped, Zathris.
–    Miért vagy ilyen elvakult, Zendar? Miért jobb a gyűlölet, mint a józan ész?
–    Épp most árultam el a józan eszemet azzal, hogy nem mentem azonnal utánuk! – mordult rá Zendar. – De még egy perc, és könnyen meggondolom magam.

   Zathris nem szólt többet. Csalódottan nézett a bátyja után, ahogy az megfordult, és eltűnt a fák között. Nem bírt mozdulni. Csak állt földbe gyökerezett lábbal, és nézte a fivére hűlt helyét. Nem, most már végképp nem várta el tőle, hogy megértse. Már belátta, hogy a gyűlölet teljesen elvette az eszét, a józan ítélőképességét. Leforrázva állt ott az erdőben, és most először úgy érezte, egyedül maradt. Hátranézett, ahol a fák között a Shaw család háza rejtőzött. Képtelen lett volna most Maya és Sam szeme elé kerülni és beszélni velük. Lassan elindult vissza a falujukba, és egyre csak őrlődött magában.

 

   Nem tudta, mit tegyen. A családja, a vére visszahúzta őt ide, a klánjukba. De a szíve egészen mást diktált. Ők békességben éltek itt az erdőben, de amiket Maya mesélt nekik a szörnyűségekről, amik a Nessiritől délre történtek… Igazságtalanságnak tartotta az elfek féktelen bosszúvágyát, miközben ártatlan emberek szenvedtek és küzdöttek nap mint nap az életben maradásért. Az elfeknek nem volt szükségük segítségre. A büszkeségük nem is engedte volna. De az embereknek annál inkább. Úgy érezte, tennie kell valamit. Két napig tépelődött némán, kerülve mindenkit, még Zendart is, mikor végre elhatározásra jutott. Hajnalban, a nap első sugarával elindult az emberek háza felé. Zendarral is beszélni akart… de előbb Mayát akarta felkeresni.
Minél távolabb jutott a falutól, annál könnyedebbek lettek a léptei. Úgy érezte, máris mázsás súlytól szabadult meg. Semmiben nem volt még ilyen biztos az élete során.

 

   Már kivilágosodott, mikor a ház közelébe ért. Hirtelen azonban nagyon rossz érzés lett úrrá rajta, ahogy meglátta Maya két csapdáját is élesítetlenül. Meggyorsította a lépteit, mire a házhoz ért, már futott. Aztán a látványtól földbe gyökerezett a lába. A karám ajtaja tárva-nyitva állt, a kecskék mind egy szálig eltűntek. A kerítés mellett egy ruhakupac feküdt, de az ő figyelmét egészen más ragadta meg. Lélekszakadva rohant oda két másik kupachoz, s ahogy közelebb ért, a legrosszabb sejtése igazolódott be. Sam feküdt a földön, hátából három nyílvessző állt ki, mellette pedig Maya teste terült el. Térden kúszva tette meg az utolsó lépéseket, és az ölébe vonta őket. Akkor látta meg Maya nyakán a mély vágást. Halottak voltak mindketten. Ahogy Sam élettelen szemébe nézett, kétségbeesve magához ölelte őket, és felordított. Hangját tompán visszhangzották a hegyek. Miért… miért kellett egy ártatlan családnak meghalnia? Persze jól tudta a választ… Felismerte a klánjuk nyílvesszőit. Görcsösen szorította a két élettelen testet, és zokogott. Tudta, hogy a társai a többieket sem kímélték. Belülről rázta a tehetetlen harag. Megvédhette volna őket… meg kellett volna védenie őket. Ehelyett most itt fekszenek holtan mind. Ráadásul ahogy elvált tőlük… alkalma sem volt beszélni velük.
   Újra felüvöltött, majd a kétségbeesését lassan felváltotta a féktelen harag. Csókot hintett Maya és Sam homlokára, majd egyenként kihúzta Sam hátából a vesszőket. Gyengéden lefektette őket a földre, és visszaindult a klánjához.

 

   A falu szívében égő tábortűz körül mind ott voltak a harcosok, farönkökön ülve beszélgettek, nevetgéltek. Zendar is köztük volt. Zathris dühtől elvakulva menetelt oda hozzájuk, és lehajította közéjük a földre a vesszőket. Páran odakapták a tekintetüket, a vezetőjük, Wiomhar lustán felnézett Zathrisra.
–    Mire volt jó ez az egész? Miért tettétek? Hogy képzeltétek? – támadt nekik dühöngve Zathris.
–    Nincs mit magyarázkodnunk. Betolakodók voltak a mi területünkön – vetette oda hanyagul Wiomhar.
–    Nem bántottak senkit! Nem zavartak senkit! Semmi mást nem akartak, csak békében élni! Nem volt jogotok lemészárolni őket!
   Wiomhar mély levegőt vett, és felállt a farönkről. Nem volt túl magas, de még így is vészjóslóan Zathris fölé tornyosult.
–    Tudd a helyed, Dien’than – vetette oda, szándékosan kiemelve a klánfői családnevet. – Nem tartozunk magyarázattal, főleg nem neked. Betolakodók voltak, meghaltak.
–    De csak mert emberek voltak! Egy másik elfet nem öltetek volna meg, ugye?
   Wiomhar nem méltatta válaszra őt, hátat fordított neki, és visszaült a tűzhöz. Zathris haragjában a fogát csikorgatta, és Zendarhoz fordult.
–    Te tudtál erről?
–    Tudtam – felelte Zendar fagyosan.
–    Mégsem tettél semmit! Vagy egyenesen te vezetted oda őket?
–    Ideje volt, hogy valaki felnyissa a szemed. Elfek vagyunk. Megvannak a szabályaink és a törvényeink. Embereknek itt nincs helye.
–    Átkozott gyilkosok vagytok! Ártatlanokat öltetek!
–    Elég legyen most már, Dien’than! – dörrent immár erélyesebben Wiomhar hangja. – Tisztában vagy vele, hogy amit most csinálsz, az az árulás határait feszegeti?
–    Az áruló köztetek van – nézett fagyosan Zendarra. – Bolondok vagytok mind! Nem láttok tovább a bosszúnál és a gyűlöletnél, de nekem ebből elég volt. Nem nézem tovább ezt az őrületet – felelte, majd sarkon fordult, és otthagyta őket.
   Néhány harcos gúnyosan felnevetett, de Zendar utánaindult.
–    Zathris! – kiáltott utána, s ahogy beérte őt, a karjánál fogva visszatartotta.
   Zathris megfordult, de a tekintete villámokat szórt.
–    Komolyan el akarsz menni? – kérdezte a bátyja hitetlenkedve.
–    El. Már azelőtt eldöntöttem, hogy megtaláltam őket, de ez csak megszilárdította az elhatározásom – felelte hidegen.
–    Ne legyél őrült! Néhány ember miatt magad mögött hagynád a klánod? A családod? Hisz a klánfő fia vagy!
–    Sosem voltam igazán az. Te vagy a valódi utód, Zendar. Rám itt mindenki csak anyánk gyilkosaként tekint.
–    Tudod jól, hogy ez őrültség! Nem mehetsz el csak ezért…
–    Nem csak ezért. Elegem van az állandó önteltségből és a szüntelen gyűlölködésből. Elegem van, hogy az elfek mindenkinél feljebbvalónak képzelik magukat. Ott kint, a Nessirin túl rengetegen vannak, akiknek szüksége lenne a segítségre, de nekünk, elfeknek fontosabbak a múltbéli sérelmek és a büszkeség.
–    Ők csak emberek… Megérdemlik, amit magukra hoztak.
   Zathris kitépte a karját Zendar fogásából.
–    Látod, épp ezért megyek el! Nem ülök tovább önsajnálatban!
–    Ezzel elárulod a néped.
–    Te árultál el engem, bátyám!
   Zendar összeszorította a fogát, majd egyetlen pillanat alatt előrántotta a tőrét, és öccsére támadt.
–    Nem hagyom, hogy egy átkozott szuka elvegyen tőlem! – üvöltötte.
   Zathris az utolsó pillanatban elugrott Zendar ütése elől, majd mögé kerülve leteperte őt a földre.
–    Most is elvakít téged a gyűlölet… – jegyezte meg kiábrándultan. – Elmegyek, és ne is próbálj visszatartani. Maradj csak itt, de én nem kérek ebből többé.
   Zendar fejvesztve üvöltött szégyenében. Mire feltápászkodott a földről, fivére már eltűnt a látóteréből.
–    Zathris!

 

   Zathris sajgó szívvel hagyta maga mögött a falut. Fájt neki a családja elvesztése, de semmi nem fájt annyira, mint Zendar elvesztése és árulása. Úgy érezte, mintha mélyen belül megtört volna benne valami, mintha elroppant volna a kettejüket összekötő kapocs. De tudta, hogy ha marad, azzal pokollá teszi mindenki életét. Nem vitt magával semmit, csak a fegyvereit és az emlékeit. A Shaw-házhoz érve eltemette a család minden tagját, majd nekivágott a Nessirinek, és vissza se nézett többé.

​

​

   Egy éve járta már a Nessiri vidékét. Nevét és származását rég maga mögött hagyta. Bátyja elvesztésének fájdalma bár enyhült, de sosem szűnt meg igazán. Ahol csak tudott, segített a szegényeken, aztán továbbállt. Ebből állt az élete, mégis elégedettséggel és örömmel töltötte el, valahányszor enyhíthetett a pórnép szenvedésén.
   Meronne még a vidékhez képest is kifejezetten hideg város volt. Szorosan maga köré csavarta a hiúzprémjét, ahogy az utcákat járta. Az egyik sarokban egy gyermek fagyoskodott az anyjával. Az alig tizenegy éves fiú kimerülten nézett fel rá, de ahogy meglátta őt, tiszta remény gyúlt a szemében.
–    Most már minden jóra fordul… Eljött hozzánk a Hiúz!