Nash egy háztetőn guggolt, és az utcákat kémlelte. Egy kémény mögé rejtőzött, hogy az egész alakját sötétségbe vonja. Ma nem hibázhatott. Elég volt egyetlen rossz mozdulat, és öt év kemény munkáját hagyta volna kárba veszni. Nem kockáztathatta, hogy épp a cél előtt elbukjon. Ha most nem jár sikerrel, soha nem teljesül élete vágya: hogy bekerüljön az Árnyak közé. Minden ezen a küldetésen múlt. Az egész élete. Bár maga előtt is tagadta, piszkosul izgult. Egyetlen feladat választotta el attól, hogy igazi Árny legyen: hogy teljesítse első önálló küldetését, és élve visszatérjen róla.
 

    Mélyet sóhajtott. Bízott a saját képességeiben, mégis ahogy előhúzta a tőrét, a penge hegye finoman remegett a sötétében. Életében először vért kellett vele ontania. Képesnek kell lennie rá. Muszáj. Tudta, hogy sokan megfutamodnak, mikor ölniük kell. Azzal nyugtatta magát, hogy ennek az egy embernek a halála sokak számára lesz megváltás.
 

    Hangokat hallott az utcáról. Elrakta a tőrt, majd közelebb húzódott a tető széléhez. Épp időben. Három napja figyelte a célpontját, egy bizonyos Roland Burgest, William Burges gróf fiát. Minden este, mikor az óra nyolcat ütött, a férfi elhagyta az otthonát, és megtette ugyanazt az utat – ami most sem volt másképp. Többször gondolt rá, hogy ekkor végez vele, csendben, feltűnés nélkül, de a férfit minden esetben elkísérte két őre. Adtak a biztonságra. Csendben szitkozódott, s a kémény árnyékában maradva figyelte őket.
–    Mondja meg nekem, George, mit rontok el? – panaszkodott fennhangon Roland Burges. Láthatóan volt már némi alkohol a szervezetében. – Éjt nappallá téve gürcölök, hogy elnyerjem apám bizalmát, és mégis mire jutok vele? Minden ötletemet keserű szájízzel fogadja, és megszégyenít miattuk mások előtt! Hát nem érti, mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha újra tarthatnánk rabszolgákat?
    Nash megvetően fintorgott. Ez volt az egyik nézete, amivel a férfi aláírta a halálos ítéletét, de nem gondolta volna, hogy ilyen nyíltan hangoztatja. Ostobább, mint hitte.
–    Az apja és az ön elképzelései alapjaiban térnek el egymástól, uram – tért ki a válasz elől diplomatikusan a George nevű őr.
–    Apám gyengekezű, és ezt be is fogom bizonyítani neki. Amint elvettem Birch gróf lányát, nem lesz több beleszólása abba, mit hogyan csinálok.
–    Na és a bordélyház?
    Burges állatiasan elvigyorodott.
–    Ahhoz egyiknek sincs semmi köze. A lányaim kizárólag hozzám tartoznak, a bordélyház az enyém. Nem apámé, és nem is Birché. Az enyém.
    Nash meg mert volna esküdni, hogy a férfi nadrágja domborúbb lett az ágyékánál, és ez elég is volt neki. Tudta, hová tartanak, és sietnie kellett, ha meg akarta előzni őket.
 

    A szomszéd utcában a Hiúz figyelte őt egy kapu tetején, szorosan a ház falához simulva, mellette Emerillel. Ahogy Nash átugrott egyik tetőről a másikra, a férfi elmosolyodott.
–    Gondolod, máris sikerrel fog járni? – kérdezte Emeril lágy hangon, ahogy tekintetével a lányt követte.
    A Hiúz ránézett.
–    Tán kételkedsz benne?
    Emeril a fejét csóválta.
–    Távol álljon tőlem. Nashnek önzetlen, tiszta szíve van, és olyan erős vágy ég benne, hogy segíthessen a rászorulókon, melyet bármelyik Árny megirigyelhet. De túlontúl impulzív. Makacs, és sokszor az érzelmei irányítják a józan esze helyett. Olyan, akár a tűz. Tartok tőle, hogy ez veszélyt jelenthet ránk, de leginkább saját magára nézve.
–    Nash… – sóhajtott a Hiúz, s a lány légies, precíz mozdulatait figyelte három házzal odébb. – Hosszú ideje ő az első, akinél a megérzéseimre hallgattam. Volt benne valami már akkor is, mikor megláttam őt az Oázisban a tetőkön szaladni. Igen, impulzív és szenvedélyes, de úgy érzem, épp ebben fog rejleni a sikere.
–    Vagy épp ez juttatja sírba.
–    Talán úgy lesz. De úgy hiszem, köztünk megtalálhatja az otthonát, és ezzel együtt az ellensúlyt is, a vizet, ami csillapítja a tüzét – nézett jelentőségteljesen Emerilre. – Hisz már most úgy viselkedsz vele, mintha az anyja lennél.
    Emeril sóhajtott.
–    Megkedveltem a kis rókát.
–    Adjunk neki esélyt. Higgyünk benne.
    Emeril mindentudóan elmosolyodott.
–    Nem állnék itt melletted ilyen nyugodtan, ha nem hinnék benne.
    Ahogy ezt kimondta, Nash egy sarkon befordulva eltűnt a szemük elől, így ők is kiléptek a sötétből. Bármennyire is bíztak mindketten a lány sikerében, senkit nem hagytak felügyelet nélkül az első küldetésén arra az esetre, ha valami balul ütne ki. Így hát tisztes távolból követték őt anélkül, hogy közbeavatkoztak volna.
 

    Nash magabiztosan lendült át egyik háztetőről a másikra, mintha csak az Oázisban lett volna. Akkor remegett csak meg a térde, mikor odaért a bordélyház melletti épület tetejére. Az adrenalin a fülében dobolt, ujjatlan kesztyűje alatt nyirkos volt a tenyere. Persze az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy az ő próbája Clarendrisben volt, a központban. Itt mindig nagyobb volt a nyomás. De ez csak még nagyobb összpontosításra sarkallta. Jól akart teljesíteni. Mégis ahogy ott volt a bordélyháznál, érezte, hogy felfordul a gyomra. Gondolt rá korábban, hogy örömlánynak álcázza magát, de egyrészt túl kockázatos lett volna, másrészt ő már túl öreg volt Burges ízlésének a maga tizenhét évével. Harmadrészt… egész biztosan képtelen lett volna rá. 
 

    Nyelt egy nagyot, és mélyet sóhajtott, hogy idegességét elfojtsa. Felidézte magában, amiket eddig tanult. Mindvégig árnyékba húzódott, amíg meg nem győződött róla, hogy senki nem láthatja. Felderítette a környezetét, ügyelt a lehetséges buktatókra. Ellazította az izmait, majd megfeszítette, és újra ellazította. Ura volt az egész testének. Ura volt a légzésének. Félelmeit elcsitította, hagyta, hogy a jól begyakorolt, tudatos mozdulatok irányítsák. Ahogy újra meghallotta Burges hangját, szorosan a cserepekhez lapult, és figyelt. A férfi, mint mindig, őreit ismét a kapu előtt hagyta, s amint belépett az ajtón, Nash átugrott a bordélyház falára. Kezével az ablakpárkányba kapaszkodva igyekezett minél kisebbre húzni magát, lábával az egyik tartógerenda kiszögellésén támaszkodott. Résnyire nyitotta az ablakot, hogy később ne csapjon vele zajt, majd óvatosan körbekémlelt a szobában.
 

    A hatalmas ágy már meg volt vetve, a falon a kandeláberekben égtek a gyertyák. Még kellemesnek is találta volna a szoba hangulatát, ha nem tudta volna, hogy mire használják. Már visszaengedte volna magát, mikor a szobába belépett egy szőke lány, és megpillantotta őt. Tekintetében páni félelem ült, látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, sikítson-e vagy sem. Nash a füle tövéig elvörösödött, s minden tőle telhetőt megtett, hogy próbálja csendre inteni a lányt. Nem bukhat el egy ilyen apró malőr miatt. A lány habozott, de láthatott valamit Nash tekintetében, végül ugyanis csendben maradt. Nash megnyugodott, s egy hatalmas sóhajtással kiengedte az eddig benntartott levegőt. Óvatosan visszasüllyedt az ablak szintje alá. Épp időben, mert a következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és belépett a szobába még négy lány Roland Burges társaságában. Az öt lány felsorakozott az ágy előtt, és csendben, szemüket lesütve állták a férfi vizslató pillantásait. Burges bár jól ismerte őket, mégis tüzetesen végignézte mindannyiukat. Elégedetten konstatálta, hogy hárman már nőiesedtek, mégis vékonyak maradtak, idomaik még aprók, gyermekekre emlékeztetők voltak. Hosszan válogatott, ám nem szólt közben egy szót sem, csupán hümmögött. Végül arra a szőkeségre esett a választása, aki az imént meglátta Nasht.
–    A többiek mehetnek – jegyezte meg hanyagul.
    Meg se várta, hogy az ajtó becsukódjon mögöttük, máris kisajátította magának a lányt.
 

    Nash érezte, hogy zsibbad a karja, alig bírta már tartani magát. Két házzal odébb Emeril megmozdult, hogy segítsen neki, de a Hiúz leintette.
–    Várj még. Meg tudja csinálni.
 

    Nash keze egyre jobban remegett, de ahogy meghallotta bentről a semmivel sem összetéveszthető hangokat, végre fellélegzett, és felhúzta magát. A lehető legcsendesebben belökte az ajtót, és bemászott a szobába. Utólag már szidta magát, amiért ezt a módszert választotta a bejutásra, hisz így meg kellett várnia, míg kiáll a zsibbadás a kezéből, de szerencséjére Burges egészen mással volt elfoglalva, és nem vette észre őt. Ismét felfordult a gyomra, ahogy meglátta a férfi alatt az alig tizenkét éves lányt, aki csendben sírva, félrefordított fejjel tűrt. A lány kinyitotta a szemét, s Nash hirtelen éktelen haragra gerjedt, ahogy találkozott a tekintetük. Szenvedést látott a szemében, szégyent és fájdalmat… Miféle állat lehet képes így bánni egy ártatlan gyerekkel? Milyen beteges vágy vezérelhet erre bárkit? Nem bírta tovább nézni… Előhúzta a tőrét, majd Burges mögé osont. Minden gyűlöletét a férfire zúdította, s habozás nélkül elvágta a torkát.
–    Remélem, a pokolba jutsz – sziszegte dühtől zihálva, ahogy Roland Burges kilehelte a lelkét, mit sem sejtve attól, mi történt vele.
 

    Semmi másra nem tudott gondolni, csak a haragra és a megvetésre, amit a férfi látványa kiváltott belőle. A lány kikászálódott Burges teste alól, s a takarót maga elé kapva nyüszítve zokogni kezdett. Nash tekintete végre elszakadt a férfitől, s ahogy meglátta a lány vérrel borított arcát és nyakát, hirtelen rémület lett úrrá rajta. Abban a pillanatban vette csak észre, hogy eddig görcsösen szorította a tőrét, de most ismét remegni kezdett a keze. 
 

    Megölt egy embert… Zúgott a feje, hallotta a saját vére dobolását a fülében. Hátrált egy lépést, majd még egyet. Megölt egy embert… Rémült gondolataiból a tőr pengéjének csilingelése zökkentette ki, ahogy kiesett a kezéből. Ráeszmélt, hogy hol van, és megrázta a fejét. Nem hagyhatta most el magát, hiszen csak az választotta el a lebukástól, hogy a lány eddig nem sikított fel. Ahogy erre rádöbbent, némán szitkozódva szidta magát. Rögvest felkapta és elrakta a fegyvert, majd odasietett a lányhoz.
–    Jól vagy? – kérdezte tőle olyan higgadtan, amennyire csak képes volt, de így is érezte, hogy remeg a hangja.
    A lány habozva bár, de bólintott. Úgy reszketett, akár a kocsonya, de a zokogása lassan hüppögéssé csillapodott.
–    Menj, mosakodj meg és öltözz fel. Most már nem lesz baj, ez az ember többé nem fog téged bántani. Ne félj – mosolygott rá Nash halványan.
    Utoljára még végignézett a szobán, majd elindult az ablak felé.
–    Te Árny vagy, ugye? – hallotta meg a háta mögül a lány vékony, csiripelő hangját.
    Meglepődve visszafordult. A lány még mindig reszketett, de a tekintetében remény csillogott, s Nasht gyerekkori önmagára emlékeztette. Lágyan elmosolyodott, majd bólintott. A lány ragyogó szemmel előredőlt ültében, de mielőtt bármit mondhatott volna, Nash kimászott az ablakon, s ahogy jött, nyomtalanul eltűnt.
 

    Egy óra sem telt el, mikor Emeril megtalálta őt a köznegyed szélén, az egyik tetőn ülve. Odasétált hozzá, és leült mellé. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Nash még mindig a véres tőrt szorítja az ölében.
–    Jól vagy? – kérdezte tőle lágy hangon.
    Nash a csillagokat nézte, de már azelőtt megérezte Emeril jelenlétét, hogy a nő megszólalt volna.
–    Megöltem egy embert – ismételte el hangosan ugyanazt a mondatot, mely legalább ezerszer elhangzott a fejében, mióta belemártotta a tőrt Burges nyakába.
–    És hogy érzed magad ettől?
–    Nem tudom eldönteni – rázta meg a fejét Nash. – Azt hittem, könnyebb lesz a tudat. Hol bűntudatom van miatta, hol azokra a lányokra gondolok, hogy végre megszabadultak attól a féregtől.
–    Az első sosem könnyű. Amikor viaskodsz a lelkiismereteddel és az igazságérzeteddel.
–    De mégis melyiknek van igaza? – nézett fel Emerilre kétségbeesve.
    A nő lágyan elmosolyodott.
–    Azt neked kell eldöntened.
    Nash elhallgatott. Tekintete lesiklott a fegyverére.
–    Nem maga a küldetés volt az utolsó próba, ugye?
    Emeril büszkén mosolygott rá, s a vállára tette a kezét.
–    A legfontosabb harcot mindig saját magunkkal vívjuk.
–    Bevallom, erre semmilyen kiképzés nem tudott volna felkészíteni – nevetett Nash, hangja élesen csengett az iróniától.
 

   Ahogy a vöröslő foltokat nézte a pengén, eszébe jutott a gyerekkora. Tizenkettő volt, mikor az élete gyökeresen megváltozott. Akkora volt, mint az a lány a bordélyházban. Akár ő is lehetett volna ott helyette… De neki megadta a sors, hogy változtathasson a hozzá hasonlóak életén. Vajon milyen ár érte egy hitvány ember életének kioltása?
–    Hogyan döntesz? – kérdezte Emeril várakozva.
    Nash rászorított a tőr markolatára.
–    Árny akarok lenni.

 

    Órákkal később, ahogy a frissen elkészült tetoválására nézett, büszkeség töltötte el a szívét. Bal alkarján ott sötétlett az Árnyak jele. A tűszúrások nyomán több helyen is kiserkent a vére, de ez őt cseppet sem zavarta. Az első vér, amit teljes értékű Árnyként hullatott.
 

    Lépteket hallott maga mögül. A Hiúz jelent meg mellette.
–    Érdekes megoldás volt az ablakpárkányon lógva megvárni, míg a célpont belekezd az élvezetekbe – jegyezte meg derűs hangon.
    Nash halkan felnevetett.
–    Nem volt életem legjobb ötlete.
–    Nem, valóban nem. Ha a célpont nehezebben döntött volna, sosem vitted volna véghez a küldetést.
    Nash az ajkába harapott. Tudta jól, hogy túl sokat kockáztatott. 
–    Hibáztam. Többször is egyetlen cérnaszálon lengett a küldetés sikeressége. Ha a lány sikított volna, azonnal észrevesznek, sőt, még azt is hagytam, hogy az indulataim magukkal ragadjanak – nézett félre bűnbánóan.
    A Hiúzzal szemben mindig egy tudatlan csitrinek érezte magát. Bármit megtett volna, hogy megfeleljen neki, és mindig rosszul érintette, ha hibázott, amikor vele volt.
–    De végül teljesítetted – biccentett a Hiúz. – Első küldetésnek egészen jól vitted véghez. A részleteken lesz még alkalmad finomítani.
–    De megláttak.
    A Hiúz elhallgatott, ahogy gondolkodott.
–    Úgy érzed tán, nem érdemled meg, hogy az Árnyak közé tartozz?
    Nash félrenézett, és ökölbe szorította a kezét. Kicsit sem bánta, hogy ettől fájdalmasan megfeszült a tetoválás a karján.
–    Ez volt minden vágyam. Bármit képes lettem volna megtenni, hogy Árny lehessek. Egyszerűen csak… úgy érzem, jobban is teljesíthettem volna. Jobbnak kellett volna lennem.
–    Hisz teljesítetted a feladatot. Ráadásul szereztél egy csodálót. Mi ez, ha nem Árnyakhoz méltó cselekedet?
    A lány halkan felnevetett.
–    Nem lehetne megkérni Rose-t, hogy fogadja be őt a lányai közé? – nézett fel reménykedve a férfire.
–    Neked túl jó szíved van, Nash.
–    Megsajnáltam őt. Még csak gyerek…
–    Megkérdezem.
    Ahogy ezt a Hiúz kimondta, Nash tekintete felragyogott. Szeretett volna annyi szerencsétlenen segíteni, amennyin csak tudott. Remélte, hogy lesz rá lehetősége. A Hiúz szívét büszkeség járta át, ahogy Nash arcára nézett.
–    Milyen érzés Árnynak lenni? – kérdezte tőle.
    Nash megfordult, és magabiztosan a Hiúzra mosolygott.
–    Otthon vagyok.